Mese Szürke Gandalfról és a Feketemágusról

Sokan mondják, hogy ez a világ már nem a régi, és minden új korral egyre csak hanyatlik. Hiszen valaha a világ az eldáké volt, de hol vannak most az eldák? Köztünk él még maradékuk, de semmi újhoz hozzá nem fognak: örök emlékezésbe zárva önmaguk árnyai lettek!És valaha a világ a törpöké volt, de hol vannak most a törpök? Áll még királyságuk a Hegy alatt, de kincses nagy barlangjukat feldúlták az orkok, kisemmizetten vándorolva önmaguk árnyai lettek!

És valaha a világ a nyugati embereké volt, de hol vannak most a Nagyok? Engedtek a gonosz csábításának, és azóta öregség, betegség, korai halál az osztályrészük. Őseik tudását megtagadva önmaguk árnyai lettek!
Őseink nagysága megfakult, ez már a föld harmadik kora. De noha ők már nincsenek köztünk, mi még itt vagyunk, és itt is maradunk, történjen bármi. Ezért most a régi dicsőség siratása helyett elmondom inkább Szürke Gandalf és a varázsló történetét, hogy a bölcs mágus miként űzte el a homályt az erdőből, hogy a szabad népek újra békében élhessenek.

Abban az időben, a mi korunk kezdetén, az Erdőt Nagy Zölderdőnek hívták, és olyan gazdag, gyönyörű vidék volt, hogy széles e világon nem akadt párja. Tenger sok vad és madár lakta, éneküktől zengett az erdő, mindenütt óriás tölgyfák és sudár bükkök nőttek, törzsükön pedig dúsan tenyészett a repkény. Az erdő közepén egy tisztáson trónolt Thranduil, az erdei tündék királya. Ezer évig uralkodott békességben, jó király volt, szerette a népe.

Ahogy azonban eltelt az ezer esztendő, az erdő déli részére egy gonosz varázsló költözött, a Feketemágus. Épített ott egy hatalmas tornyot, amit Dol Guldurnak neveznek. Sűrű sötétség szállt a vidékre, az erdőt gonosz szörnyetegek járták, és az állatok megfogyatkoztak, gyanakvók és vadak lettek. Akkoriban kezdték az erdőt Bakacsinerdőnek meg Setéterdőnek hívni, mondván hogy fekete árnyék borult rá.

Csak hogy lássátok, milyen gaz dolgokat művelt ez a Feketemágus: például itt Vadonföldén, az erdő szélén az északlakók népe élt és Vidugavia király uralkodott fölöttük. Messze földön híresek voltak vitézségükről, még Rómendacil, a gondori király is elismerte hatalmukat és a szövetségüket kereste, éspedig ez igen nagy szó volt, hiszen tudvalevő, hogy a gondori király még a napnyugati királyoktól származik és igen-igen nagy úr, a birodalma határai a tengertől egészen az Árnyék-hegyekig nyúlnak. Annyira jó barátságban volt a két király, hogy még a gyermekeiket is összeházasították. Ebből aztán később csuda nagy galiba támadt, amit Rokonviszály néven szokás emlegetni, de ez egy másik történet.

Szóval az északi embereké volt egész Vadonfölde, egészen addig, amíg a Feketemágus rájuk nem uszította a barbár keletlakókat, akik aztán rájuk támadtak és szétszórták őket a szélrózsa minden irányába. A nép egyik fele elvándorolt a pusztába, belőlük lettek a fűtenger lovászai, akik éothéodnak nevezik magukat, a másik fele meg visszahúzódott a Magányos Hegyhez, és tőlük származnak a suhatagiak. Volt olyan is, aki a beorn-fiak közé menekült. Hálistennek azért Vadonfölde nem lett a keletlakóké, mert az itteniek sok-sok vér árán végül elkergették őket, de a királyság, az már menthetetlen volt.
Szóval északon ugyan Thranduil népe úgy-ahogy féken tartotta a gonoszt, de tündék, törpök, emberek, mindenki rettegett Dol Guldur urától. Szegény királynak igencsak főtt a feje, hiszen szinte már a palotájából se merte kitenni a lábát, – amit egyébként a homály miatt épített egy barlang mélyére, és nem azért, mert annyira rajongott a vakondéletért.