Ott fönn a vastag ágon
Fekete varjú kuporog,
Összevonja, szétteríti esőverte szárnyait.
Nem hiszek csodákban,
Nincsenek véletlenek,
Hogy tűz lobbanna retinámon,
És nem gondolok
Arra, hogy a zavaros időből minta válna ki -
Hulljon a sápadt levél magában,
Nem kellenek nagy formák, ünnepek.
Bevallom azért, néha kivánom,
Hogy választ adjanak
A néma égből, s kapok is valamit:
Egy asztal, egy szék a konyhában
Be-belobbant egy ígéretet,
S az olcsó tüzet megtalálom -
Mintha olykor a legostobább dolog
Kapná kölcsön az ég lángjait
Megszentelve átabotában
Összefüggéstelen perceket
Azzal, hogy nagyság-, becsület-, álom-,
Mondhatni szerelem-közelbe ér. Mindegy, ballagok
Fásultan (mert hátha itt
Talál rám a puszta tájban),
Óvatos, szkeptikus leszek;
Nem tudom, milyen angyalra vágyom,
Hogy megemelje könyökömet; a varjú mocorog,
Mutogatja sötét tollait,
Rátágul minden érzék, hogy lássam
Az üres közöny helyett
Legalább rövid távon
A fényeket. Ha szerencsés vagyok,
Kitrappolom fáradalmait
Az évszaknak, talán majd
Összetákolok, lehet,
Valami lényeget. A csodákon,
Ha fel-fellángolások azok,
Majd túl leszek. És várom, míg beborít
Az újabb angyal szárnya,
Ha ritkán, eljön egy.
[Sylvia Plath, ford. G. István László]
