Négy napja visz a lelkesedés, fényevőn és -alvón. Lehetek szomorú, az is valódi. Leszarhatom, az is valódi. Ez az a valóság, amit kerestem kétezerhatban, és onnan veszem a fonalat, akkor a kétségbeesésből néha kiragyogtam, és tudtam, hogy ez vagyok én, mégsem hihettem benne, hogy lehet lenni-ilyen.
Ez a most: időutazás az Időtlen Pillanatban, valami olyan, mintha beleestem volna egy feketelyukba, és most minden egyszerre múlt is meg jövő. Láttam múzsát és régiszerelmet, egy kultúra éppen-kibomló virágát, szín-pompázó embereket a Káptalanház Bolygón, mondhatom, hogy sok mindent láttam.
És egyedül nem megy. Nem a szerelem, az az úgynevezett és nagybetűs, ami hozza; nem a kötődés meg a kötelesség, hanem a közeg, ami felszít és ellenáll: a szél meg a szén. Ez a nem-egyedül, amitől az együtt-lét is szabad. És van ilyen. Kinő a repedt századok aszfaltrésein, a gyomirtót már kikacagja, a fűnyíró alatt lehajtja fejét. Közösség, közeg. Ma fű, holnap erdő.
