Kimondhatatlanságokról

A sokszor felmerülő kérdés: létezik-e traumamentes gyerekkor és nem-e a „traumáink tesznek minket emberré”, illetve nem-e a trauma (illetve az abból eredő lelki felszültség) táplálja a kiemelkedő teljesítményt.

A véleményem erről röviden: hát nagyon nem. Sőt.

Kifejtem, példákon keresztül.

Először is trauma alatt a bénító, feldolgozhatatlan történést, élethelyzetet értem, nem egyszerű gondokat, stresszhelyzetet vagy szomorú történéseket (pl. a gyász önmagában nem traumatikus). Utóbbiak persze történnek mindenkivel, de az emberi elme ezekre egyedi, szórványos esetként fel van készülve. Trauatikus lehet egy egyszeri, vállalhatatlan esemény vagy hosszú távú, folyamatos kitettség egy vállalhatatlan élethelyzetnek.

Személyes példa:
Nekem a gyerekkorom első része boldog volt és a körülményekhez képest traumamentes (mittomén anyámmal eléggé elbántak a születésem kapcsán, de mivel nem volt egyedül, ezért nekem ettől nem lett rossz).
A második része, amikor szerencsétlen összeszedett egy bántalmazót, aki ténylegesen kicsinálta, onnantól kezdve nem volt az. de mivel az eleje jó volt (sőt, nagyszerű – nekem az első tudatos emlékem  az hogy fenn vagyunk a Mogyoróhegyen és a nyári szél fújja a seggemet, és jó az egész), és voltak fixpontok az életemben, akik nem hagytak elkallódni, ezért lehettem olyan ember, aki mindig tudta, hogy miről maradna le, ha hagyná magát.
Még akkor is, amikor nem volt erőm nem hagyni magam és belecsúsztam dolgokba. Borzasztó dolgokba, amiket átéltem, tettem ésvagy magamra hoztam.

Egyértelműen butaság – tabu, nem átgondolható, rendszerigazoló közhely – hogy a traumáink nélkül nem lennénk az, aki. Vagy hogy nem lennénk képes nagyszerű dolgokra. Mindenki traumatizált, mert szar a berendezkedés, sokan nagyon súlyosan, de csak az képes valami jót kihozni belőle, akinek marad valami szikrányi reménye vagy erőforrása.
Mondjuk pl. JA valószínűleg egy alkoholista beteg állat lett volna költészet nélkül, ha nincs a mamája, aki szereti (meg még ki tudja, milyen tartalékok, amikről nem tudunk).
De csakazolvassa is jó példa erre, ha már itt tartunk: szerintem nem véletlen, hogy akkor tudott azzá a nagyszerű íróvá (és jelenséggé) válni, akit most látunk, amikor le tudta tenni a traumáit (illetve felszabadult a hatalmuk alól).
A tolkíniták között leguánember valószínűleg a legjobb példa erre.
És talán Tolkien maga is egy ilyen figura lehetett, aki azért tudott olyan őszintén és erőlködés nélkül írni mindarról a sok szépről, mert neki elég jó élete volt.

Konklúzió: A nagyszerűség és az alkotóerő az ember alapállapota. Akik traumatizált helyzetből alkotnak, azok a helyzetük ellenére vagy abból gyógyulásképpen (túlélési stratégiaként) teszik, és ezek nélkül sokkal könnyebb lenne nekik és nagyszerűbb lenne a végeredmény.

Meg lehet nézni a mindenféle szabad népeket (vagy akár a paraszti kultúra szerencsésebb helyzetű részeit), hogy micsoda szellemi kincseket halmoznak fel úgy, hogy azokat a társadalom minden tagja bírja és képes alkotó módon használni. Persze ennek igen kis része lesz egyszemélyes, lázas zsenialitás, amit a mi kultúránk egyedül elismer „kiemelkedő teljesítménynek”, és a nagyobb része névtelen, hagyománnyá kristályosodó örök-emberi, vagy az adott pillanatnak szól. Egy jól működő kultúrában nem kell hét lakat alatt tartani a művészetet meg a tudást és múzeumban őrizgetni az utókornak a jó pillanatokat, mert mindenki bírja hozzá a képességet és ezért bármikor újrateremthető.

levéldarab

(helyzetjelentés)

„egyébként Bvel a blogvihar után beszéltünk. nyugodtan hazamehetnék vagy ilyesmi, csak éppen nincs kedvem, jobb most nekem ilyen kíbernomádként. ha be tudnám valahova rakni a könyveimet ahol jó kézben vannak de szabadon hozzáférhetek, akkor egészen mindenhol otthon lehetnék.
Kicsilány lelépett a B-féle nagyszüleihez Hatvanba (a lelépést kb. szó szerint értve, szóval B a kocsiból már ki lett tessékelve, hogy menjen már, ő most nagyapáékozik:D), szóval miatta se kell sietnem.
(…)

szóval én közös tragédiának tarom ezt az egészet, és a rendszer áldozatainak magunkat. és ebben benne van az is, hogy senki a környezetünkből nem mert vagy tudott odajönni hogy hé hahó, hallom, hogy nem vagytok jól együtt, hátha tudok nektek segíteni valahogy?
ettől függetlenül nem akarok többé vele lenni, legalábbis Úgynevezett Párkapcsolatban nem, és egy darabig máshogy sem. Úgynevezett Párkapcsolatot (ami lényegében zöldrefestett házasság) egyáltalán nem akarok. szerintem a jelen társadalmi helyzetben csak nagyon-nagyon szerencsés esetben tud nem csak élhető, de kiteljesítő valóság lenni, meg asszem a klasszika-monogámia sem az én szakterületem, hogy úgy mondjam.”

(évekig próbáltam úgy élni, ahogy KELL és nem működik. az életem egy tüntetés, rendőr, halálbüntetés.)

Mostanában

Négy napja visz a lelkesedés, fényevőn és -alvón. Lehetek szomorú, az is valódi. Leszarhatom, az is valódi. Ez az a valóság, amit kerestem kétezerhatban, és onnan veszem a fonalat, akkor a kétségbeesésből néha kiragyogtam, és tudtam, hogy ez vagyok én, mégsem hihettem benne, hogy lehet lenni-ilyen.
Ez a most: időutazás az Időtlen Pillanatban, valami olyan, mintha beleestem volna egy feketelyukba, és most minden egyszerre múlt is meg jövő. Láttam múzsát és régiszerelmet, egy kultúra éppen-kibomló virágát, szín-pompázó embereket a Káptalanház Bolygón, mondhatom, hogy sok mindent láttam.

És egyedül nem megy. Nem a szerelem, az az úgynevezett és nagybetűs, ami hozza; nem a kötődés meg a kötelesség, hanem a közeg, ami felszít és ellenáll: a szél meg a szén. Ez a nem-egyedül, amitől az együtt-lét is szabad. És van ilyen. Kinő a repedt századok aszfaltrésein, a gyomirtót már kikacagja, a fűnyíró alatt lehajtja fejét. Közösség, közeg. Ma fű, holnap erdő.

Csendélet

A Lóri macskája újságíró,

körbekémlel, a cuccomban kotorászik,

kérdezi a cipőmet, miféle lény vagyok.

Nem tudom, bejöhet-e ide egyáltalán,

a macskás bácsi meg alszik mint az ördög,

meghúzom a farkát, arra csak tán felébred,

mint a régi szép idők – de hiába,

így hát, a biztonság kedvéért,

kitessékelem.

Ugyanakkor sokszor eszembe jut az, hogy a jekána anyukák* alig beszéltek a gyerekükhöz, alig játszottak vele, csak tették a dolgukat, vízért mentek, főztek, stb. (…) Mit értenek meg és mit tanulnak el tőlünk, ha mi egész nap a számítógép előtt gubbasztunk?

Például a számítógép konstruktív használatát nagyonis eltanulhatják, ami nem haszontalan, ha tíz év múlva is fogunk használni ilyesmit. Ha az ilyesféle ülőmunka nem a soksokórán keresztül megszakítás nélkül gép előtt zombulást jelenti (és a mi érdekünkben is jó, ha nem így van), nem hinném hogy különösebb gond lenne vele.

A szellemi tevékenység nem okvetlenül különbözik a babfejtéstől vagy a kapálástól vagy bármilyen más hagyományos tevékenységtől: ugyanúgy bele lehet merülni a külvilágot teljesen kizárva, de ugyanúgy nem árt neki, ha időközönként megszakítja az ember (sőt, amennyire tudom, rontja a hatékonyságot, ha negyed-fél óránál hosszabban összpontosít az ember egy dologra, kellenek a közbevetett szünetek – a pomodoro nevű hatékonyságnövelő technika például ezen a felismerésen alapszik).
Ugyanúgy lehet valamiféle hagyomány része.
Hogyan olvasunk. Hogyan használunk gépet,  netet. Mit kivel hogyan kommunikálunk, kit veszünk komolyan. Egy gyerek bármit el tud sajátítani direkt tanítás nélkül, a gondos megfigyelés és gyakorlás útján, amiből nem hagyjuk ki, amire van alkalma és ideje, amit megfigyelhet, gyakorolhat, amiről kérdezhet.


Kiskoromban szerettem az írógéppel, nagyanyám albérlőjének a gépével szórakozni (a játékok nem kötöttek le, a tényleges, valamire való programokkal kísérleteztem, rajzolgattam, beállításokat, színeket, eszközöket próbálgattam, később programoztam, ilyenek).
Nagyobb koromban képes voltam hosszasan figyelni, ahogy a fogadott nagyapám ül a gép előtt és a könyvét írja vagy netezik; szerettem elgépeléseket vadászni a szövegben, és ha láttam, hogy elsiklott fölöttük, szóltam. Ha épp egy rész végére jutott, megkérdeztem, ha valami eszembe jutott, kicsit beszélgettünk, de összességében nem ez volt a fő szempont, maga az indirekt, szemlélődő részvétel tökéletesen kielégítő volt.


* Jean Liedloff egy utazó volt, aki először fogalmazta meg a modern csecsemőgondozási és gyereknevelési gyakorlat (lényegében a korai szeparációval, szisztematikus sírni hagyással és erős szülői kontrollal, mesterséges pótszerekkel jellemezhető, a civilizált világban jelenleg uralkodónak mondható gyerekgondozási paradigma) kritikáját a jekána indiánok közé tett utazása alapján.