Bájoló

(Boszorkány a Királykisasszonynak)

Hét szál vörös rózsa

hét torkodban a láng

Ébredj virágszálam látod

önnön álmát őrzi a herceg

s téged lefejezni készül

dilemma

én ugyan nem tudom
hogy legyek büszke rá,
hogy magyarnak születtem,
ha egyszer mi találtuk fel az atombombát
és a fehér kenyeret.

ad notam belgae

nem szülök gyereket az a baj
szülök nektek gyereket nesztek az a baj
fiatal vagyok az a baj
túlkoros vagyok az a baj
szenvedek közben az a baj
észre se veszitek leszarom az a baj
megkínoznak mit nyavalygok az a baj
hálapénzt fizetek mutiyzok az a baj
otthon szülök mint az állat az a baj
van rajta sapka az a baj
nincs rajta sapka az a baj
szép ruhába jár mindennap az a baj
ha fel se vesz semmit akkor az a baj
kimegyek a kocsmába az a baj
rágyújtok a pipámra az a baj
kimegyek a teszkóba az a baj
nem megyek el sehova az a baj
otthon ülök lóg a lábam az a baj
dolgozom és lóg a belem az a baj
sportszeletért vinyog a boltban az a baj
nem eszik szart és nem idegbeteg az a baj
fél mindentől és antiszoc az a baj
körbespanol és jajdeönálló az a baj
elalszik a hátamon az a baj
egész éjjel üvölt a kiságyban az a baj
nem adom bölcsibe kell a közösség az a baj
hetekig túlóra hazasejövök az a baj
hát az apja meg hol marad az a baj
mindig neki passzolom le az a baj
jól megvagyunk ilyen nincs is az a baj
összevissza csaljuk egymást az a baj
vasárnapi apuka lesz az a baj
otthagyom őket a picsába milyenanyaez az a baj
a rohadt életbe akkor is boldog vagyok az a baj?
(a kurva mindenségeteket emberek mégis 
miafaszbajotokvan nézzetek már magatokra ti hol vagytok bazmeg ennél jobbak álszent macskajancsik vagytok legalább a szemembe mondanátok a...)

Nóta lánybúcsúra

(Ryanának és Leguánnak)

Ha én házasodnék

tolkínitát vennék,

Kommandón és Kömtön

összemelegednénk.

Szerveznénk egy tábort,

fellépnénk a Lepen,

ha zombi lennék közben,

főzne kávét nekem.

Ha én házasodnék,

megadnám a módját.

Felkérném egy szpícsre

Ankalimon pópát,

közben a harcosrend

díszőrséget állna,

minden tünci-táncos

virágot dobálna.

Ha én házasodnék,

lakodalmat csapnék,

de olyat hogy aztán

holtig emlegessék.

Száz kórustag húzná

három nap és éjjel,

felérne vúdsztokkal,

mjúzikel-estéllyel.

Tolkínita férjjel

örülhetnék annak,

hogy önmagam vagyok

s barátaim vannak.

Ha íhábén lennék

nélküle, se bánná,

tudná, hogy a szívem

mindig csak őt látná.

(S ha mégis úgy lenne,

hogy az útnak vége,

nem lennénk egymásnak

örök ellensége.

Békességgel tudnánk

egymás nélkül élni,

a másik tükrébe

tiszta szemmel nézni.)

Csendélet

A Lóri macskája újságíró,

körbekémlel, a cuccomban kotorászik,

kérdezi a cipőmet, miféle lény vagyok.

Nem tudom, bejöhet-e ide egyáltalán,

a macskás bácsi meg alszik mint az ördög,

meghúzom a farkát, arra csak tán felébred,

mint a régi szép idők – de hiába,

így hát, a biztonság kedvéért,

kitessékelem.

Megint egy

Megint egy vénasszony.
Morcosan körülkeringve,
lassan kérődzött a nyűgén,
én meg mint a jámbor űrlény
néztem rá, mi lelte.
Végül kilehelte:
Az ön gyermeke
az utcán!
póráz nélkül!
sétál!
Ez nyilván szabályellenes
és erkölcstelen,
hisz mivé lesz így a kis lelke!

Ő volt a sokadik mára,
tőle lett egész
a bosszúság ezer üvegdarabkája,
illő, hogy az ő fején törjem újra össze.
Aztán megnéztem jól. Az arca időmarta,
centiméter vastag rettegés a bőre,
fel is rúghatom, már nem tanul belőle.

Így csak annyit mondtam:
Kedves Vasorrú Bába,
a tudomány mai állása,
hogy a szabadtartású gyermek
húsa porhanyósabb,
vitaminban dúsabb,
mint amit falak közt nevelnek.

egyszerű

itt vagyok itt vagyok
tegnap születtem holnap meghalok
senki nem ismer engem
senki nem ismer mégis mindenki
a hasznát keresi bennem

legyen adó a királynak
istennek legyen hálapénz
vicsorgó banyának bérlet
de engem inkább köszönöm köszönöm
hagyjon ki magából az élet

nem írok

(a kkl-nek)

nem írok bazmeg

szerelemről

pedig micsoda új 

Nőnemű Nézőpont lenne

az Irodalomban meg minden

legyen nektek elég

a bájos kis litterandusz

a szerkesztő úrtól elalél

s a lapokra lepkeillatot lehel

mindig friss-üde új igét

az úri kedv amíg kitart

vagy jöjjön hát Ő

a Nő

ahogy szeretjük

piros harisnyás, szörnyű díva

kellően átégve, szívtelen

a sarkában jólnevelt botránykák lihegnek

s ha elbukik bennük – hát istenem

aztán itt-ott mutatóba

tisztes távolból körbejárható

értelmiségi családanyák

diplomalángnál, férjpapucsban

virrasztva ész és szív közé

verik a hidat – vagy csipke az

megmondja aki ehhez ért

ahány nyelv van, annyit öltök

vonatok partján, szörnyű télben

legyen már nektek elég

a szép meg a jó-nő

gumi és csont

de ebből elég van

nem írok inkább

csak nézek 

és 

pont

Költészetem

I

Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan
akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén.
Elég volt az ömlesztett szépből
az örökölt effektusokból.
Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
Íme költészetem valóságlényege
szavaim tartalma
vallomásaim értelmetlennek vélt értelme
tűzeső
és jégcsapok csengése
amik az ellentétek törvénye szerint
egyszerre egymás mellett élnek
és betöltik a világ
ismert
ismeretlen
tájait.

II

Nemcsak a szív énekel most
nem is csak a nyelv.
Szemem kék vize
fogaim kemény fehére
testem klasszikus szerkezete
szellemem felfoghatatlan anyaga
fejem milliónyi hajszála
kezem tíz ujja
akár egy orkeszter
tíz megszállott tagja
egyszerre cseng
hogy hírt adjanak rólam
a világnak.
Énekelek
a fényben
és árnyékban
mindazokért akik szerencsétlenül születtek
vagy később érte őket a szerencsétlenség
a süketekért
a vakokért
a hitetlenekért
az együgyűség áldozataiért
azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról
s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.
Úgy énekelek
hogy valaki más
sorsa mélyéről visszhangozza
és képessé váljék rá hogy elinduljon
a part felé
ahol korunk anyaméhe vajúdik
ahol a földbevetett mag csírát fog
ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot
ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját
ahol az ember ráismer embertársára
kezébe veszi
az anyagot
a szerszámot
és megalkotja
élete értelmének
vértől piros
szenvedésektől fekete
jegyeit.

(Kassák Lajos)