Kimondhatatlanságokról

A sokszor felmerülő kérdés: létezik-e traumamentes gyerekkor és nem-e a „traumáink tesznek minket emberré”, illetve nem-e a trauma (illetve az abból eredő lelki felszültség) táplálja a kiemelkedő teljesítményt.

A véleményem erről röviden: hát nagyon nem. Sőt.

Kifejtem, példákon keresztül.

Először is trauma alatt a bénító, feldolgozhatatlan történést, élethelyzetet értem, nem egyszerű gondokat, stresszhelyzetet vagy szomorú történéseket (pl. a gyász önmagában nem traumatikus). Utóbbiak persze történnek mindenkivel, de az emberi elme ezekre egyedi, szórványos esetként fel van készülve. Trauatikus lehet egy egyszeri, vállalhatatlan esemény vagy hosszú távú, folyamatos kitettség egy vállalhatatlan élethelyzetnek.

Személyes példa:
Nekem a gyerekkorom első része boldog volt és a körülményekhez képest traumamentes (mittomén anyámmal eléggé elbántak a születésem kapcsán, de mivel nem volt egyedül, ezért nekem ettől nem lett rossz).
A második része, amikor szerencsétlen összeszedett egy bántalmazót, aki ténylegesen kicsinálta, onnantól kezdve nem volt az. de mivel az eleje jó volt (sőt, nagyszerű – nekem az első tudatos emlékem  az hogy fenn vagyunk a Mogyoróhegyen és a nyári szél fújja a seggemet, és jó az egész), és voltak fixpontok az életemben, akik nem hagytak elkallódni, ezért lehettem olyan ember, aki mindig tudta, hogy miről maradna le, ha hagyná magát.
Még akkor is, amikor nem volt erőm nem hagyni magam és belecsúsztam dolgokba. Borzasztó dolgokba, amiket átéltem, tettem ésvagy magamra hoztam.

Egyértelműen butaság – tabu, nem átgondolható, rendszerigazoló közhely – hogy a traumáink nélkül nem lennénk az, aki. Vagy hogy nem lennénk képes nagyszerű dolgokra. Mindenki traumatizált, mert szar a berendezkedés, sokan nagyon súlyosan, de csak az képes valami jót kihozni belőle, akinek marad valami szikrányi reménye vagy erőforrása.
Mondjuk pl. JA valószínűleg egy alkoholista beteg állat lett volna költészet nélkül, ha nincs a mamája, aki szereti (meg még ki tudja, milyen tartalékok, amikről nem tudunk).
De csakazolvassa is jó példa erre, ha már itt tartunk: szerintem nem véletlen, hogy akkor tudott azzá a nagyszerű íróvá (és jelenséggé) válni, akit most látunk, amikor le tudta tenni a traumáit (illetve felszabadult a hatalmuk alól).
A tolkíniták között leguánember valószínűleg a legjobb példa erre.
És talán Tolkien maga is egy ilyen figura lehetett, aki azért tudott olyan őszintén és erőlködés nélkül írni mindarról a sok szépről, mert neki elég jó élete volt.

Konklúzió: A nagyszerűség és az alkotóerő az ember alapállapota. Akik traumatizált helyzetből alkotnak, azok a helyzetük ellenére vagy abból gyógyulásképpen (túlélési stratégiaként) teszik, és ezek nélkül sokkal könnyebb lenne nekik és nagyszerűbb lenne a végeredmény.

Meg lehet nézni a mindenféle szabad népeket (vagy akár a paraszti kultúra szerencsésebb helyzetű részeit), hogy micsoda szellemi kincseket halmoznak fel úgy, hogy azokat a társadalom minden tagja bírja és képes alkotó módon használni. Persze ennek igen kis része lesz egyszemélyes, lázas zsenialitás, amit a mi kultúránk egyedül elismer „kiemelkedő teljesítménynek”, és a nagyobb része névtelen, hagyománnyá kristályosodó örök-emberi, vagy az adott pillanatnak szól. Egy jól működő kultúrában nem kell hét lakat alatt tartani a művészetet meg a tudást és múzeumban őrizgetni az utókornak a jó pillanatokat, mert mindenki bírja hozzá a képességet és ezért bármikor újrateremthető.

reggeli trollgyakás egy is egy kis expért, semmi más

Kedves Mau!

Az alábbi irományt az "Akkor most javarészt objektív leszek" c. blogposztodra szántam kommentként, de regisztráljon emiatt a G+-ra akinek két anyja van, meg talán ez így személyesebb is egy fokkal.

Tehát

Kedves Mau!

Kezdeném az obligát disclaimerrel: tisztában vagyok, hogy alapállapotban semmi közöm hozzá, hogy ki kivel jár, hogy szakít, ha szakít, hogy dolgozza fel, az esetleges gyereke(i)t hol helyezi el, etc, etc. Ráadásul az elmúlt években tulajdonképpen nem is nagyon beszéltünk, és bizonyos közös múltunk ellenére lássuk be, eltávolodtunk egymástól. Úgy all in all, tulajdonképpen semmi közünk egymás magánéletéhez (azzal együtt, hogy a most már komikusnak tűnő rövid kis románcunkat még tíz évvel ezelőtt a mai napig nem tagadom le, sőt).
Ellenben pedig és de (© Esgal): te ezt kiírtad egy nyilvánosan elérhető blogra (háthiszen én is itt vagyok), és ezzel, az internet íratlan törvényei alapján jogot szereztem arra, hogy kommenteljek rá, mi több, meglátásom szerint éppen azért írod (ezt, meg a többit), hogy az emberek igenis kommenteljenek rá. Szóval nem kevés gondolkodás után úgy döntöttem, hogy én is megteszem ezt – habár az én kommentem, ahogy látom, alapjaiban különbözni fog az eddigiektől.
Először is előrebocsátom, hogy a világon semmit nem tudok a kapcsolatotokról, sem pedig őróla, kiféle-miféle, talán egyszer, ha láttam a metrón, merthogy én is arrafelé lakom, mint ti, ugyebár. Naszóval a véleményemet kizárólag a belőled látottakra és az eseményhez kapcsolódó posztok (főleg ez) alapján írom. Nem ígérem, hogy maximálisan objektív leszek, de őszinte, az igen. Ennyire azért ismersz (ennyire mindenki ismer), tudod, hogy megy ez nálam. Sok minden változott az évek során, ez nem. Szerintem már nem is fog. Tehát:
Be kell vallanom, megleptél és nem leptél meg ezzel a lépéssel. Megleptél, mert így, most ebben a pillanatban az események ilyetén fordulatára őszintén nem számítottam. Aztán elgondolkozva tulajdonképpen nagyon nem volt meglepő. Ha megengeded: amit láttam-hallottam tőled/belőled, az alapján úgy gondoltam eddig, hogy az egész életed borzasztóan inadekvát, mármint a világhoz, amiben élünk. Sosem tagadtam, hogy intelligens ember vagy, sőt sokszor hangoztattam/om, hogy bizonyos területeken éppenséggel egy kibaszott zseni, de ettől még az a (feltételezem önmagában koherens) világ, amit elképzeltél magadnak, egyszerűen nem fedi a létező világot. Azt a létező világot, amit azért hívnak így, mert ténylegesen létezik, akármennyire is próbál az ember magának alternatív univerzumokat gyártani az életről, meg az élet úgynevezett szabályairól, eddigi életem alapján azt vettem észre, hogy minél jobban deviál az ember szubjektív valósága ettől az „objektívtől”, annál nagyobb pofont fog kapni egyszer az élettől. Előbb vagy utóbb, de az általam ismert emberek közül, aki „megérdemelte”, az mind megkapta ezt a pofont. Ha nem tanult belőle, többet is, vagy nagyobbat.
Nos, úgy tűnik, hogy te is megkaptad most ezt a pofont, és hadd szögezzem le itt, rögtön az elején: mi sem áll tőlem távolabb, mint hogy a nyomorodon kárörvendjek. Ez kétségtelenül az életed egyik igen kemény, talán az eddigi legkeményebb szakasza, és a legkevésbé sem irigyellek, sem azért, ami ideáig vezetett, sem a helyzetért, amiben most vagy. Ugyanakkor talán ez egy jó, sőt egyedi lehetőség arra, hogy elgondolkozz egy csomó olyan dolgon, amin úgy általában, normál körülmények között nem szoktak, és ennek hatására tisztábban lásd a világot, amilyen. Őszintén kívánom neked, hogy egy jobb, érettebb emberként gyere ki ebből a szituációból.
Ellenben pedig és de – idézve ismét Esgalt – számos problémát látok itt, ami talán nem egészen nyilvánvaló számodra, ellenben remekül visszaadják a témában eddig írt blogposztjaid:
1.) Hadd szögezzem le rögtön az elején: ez a poszt a legkevésbé sem objektív, remélem te is csak iróniának szántad. Ez egy kínos magyarázkodás, némi önfényezéssel kombinálva, amire lehet, hogy a lelkednek most szüksége van, de legalább te, aki olyan nagyra tartod az intelligenciádat, ne gondold azt, hogy ez a poszt a legkisebb mértékben is objektív volna. Így, többé-kevésbé külső szemlélő számára ez egy masszív (noha szofisztikált) kifogáshalmaz. Miszerint adott két (egyébként zseniális) ember, akik hű meg ha, de hát a körülmények. Azok a mocskos körülmények. A világ. A sors. A traumák. A kultúra. A Duna vízállása Paksnál. Meg volt írva a csillagokban. Nem lehetett másként. Elcsúsztunk. Nem sikerült. Satöbbi-satöbbi-satöbbi.
Ez, kérlek, (rossz) duma, és kisszerű mosakodás.
Hogy a klasszikust idézzem: ezt te basztad el, Klára! Igen, te is. Meg ő is, de az most esetünkben nem annyira érdekes. Tehát ti. Nem a körülmények, nem más. Ti. Te, meg ő. Nem tudom, milyen mértékben, de te is. Itt, ott, amott. Ahogy egy bizonyos vallás fogalmaz: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Egy kapcsolat alapvetően az embereken múlik, akik benne élnek, nem máson, szóval ne akarj külső hatásokkal takarózni.
2.) Csodálkozol és bosszankodsz az embereken, hogy megszólnak. Ne csodálkozz. Te építetted fel magadról azt a képet, hogy magad vagy a megtestesült ősanya, akinek a gyerek természetes és az ő egészsége mindek felett, és mindig és csak azt, ami neki igazán jó és természetes és tökömtudja. Nem az emberek tehetnek arról, hogy ezek után kialakul bennük egy kép, hogy te törődsz vele. Majd egyszercsak kiderül (eléggé drasztikusan), hogy annyira mégse. Az ő hibájuk volna, hogy ezt (vérmérsékelttől függően) adott esetben úgy élik meg, hogy képmutató vagy, netán látványosan szembeköpöd az eddig fennen hangoztatott és (valljuk be őszintén) pajzson körülhordozott elveidet? Szerintem kurvára nem. A helyedben ezen is őszntén elgondolkoznék.
3.) Az meg, hogy ezt az egészet képtelenek vagytok egymás között, privátban elrendezni, és kvázi a blogjaitokban üzengettek egymásnak és szemlátomást vadásztok az együttérző kommentekre, az már a szánalmast súrolja. (Szerény véleményem szerint alulról.) Ha olyan fene büszkék vagytok az intelligenciátokra, akkor tessék ezt a sajnálatos affért a négy fal között megejteni, intelligens ember nem áll ki a főtérre szakítani (összejönni se, egyébként). Természetesen megértem, hogy ez most egy nagyon érzékeny időszak, több szempontból is, de ez így nem méltó felnőtt, érett, felelősségteljes emberhez, különösen olyanhoz nem, aki magát akármilyen szinten is „zseniálisnak” gondolja. Ha ilyenként akarsz tekinteni magadra, akkor kérlek, olvasd el újra ezeket a bejegyzéseket és újfent komolyan gondolkozz el, hogy akkor mi is az igazság.

És még egy disclaimer a végére: ez a kis wall-of-text nem született sem kárörvendésből, sem pedig öncélú gyalázkodásból, hanem egy helyzetre adott rossz válaszra való (meglehet, frazeológiájában meglehetősen nyers) figyelemfelhívásként. Ha intelligens ember vagy – és a fentiek ellenére én maximálisan úgy gondolom, hogy az vagy – akkor ez a kis iromány eléri a szándékolt célját nálad, és segít jobban tisztába jönni azzal, hogy ki vagy, mi vagy, honnan és meddig tartasz. Mert végső soron az emberek úgyis csak ezt akarják megtudni maguktól.

Jobbulást kívánva, baráti üdvözlettel,

Felagund
U.i.: Ennél részletesebb véleményem is van, ha netán kíváncsi vagy rá, tudod, hol találsz…

Kedves Felagund!

Először is elnézést a (szerintem is) kissé etikátlan engedély nélküli közléséért a fészbuk-üzenetednek, de mivel utaltál rá, hogy eredetileg kommentben szeretted volna ezeket elmondani ees egyéb irányú tevékenységed alapján tudom, hogy nem félsz megírni a véleményedet, akármekkora vaskalapos, szociálérzéketlen trollnak is tűnhetsz vele egyesek szemében, akkor most meglépem helyetted ezt a hatalmas ugrást és válaszolok. Azért itt, mert valószínűleg érdekes és szép lesz (legalábbis te is tisztán fogalmazol meg én is arra törekszem).
Egy kicsit tisztább lett volna, ha eleve méltóztatol vállalni a szavaidat, ha már egy nyilvánosság előtt zajló folyamra reagálsz, de jó lesz így is. 

Nem fogok mindenre válszolni, mert munkában vagyok és véges az ebédszünetem, meg nem is akarok kilométereken keresztül tépni a számat.

Először is az objektivitásról: az objektivitás, módszertanilag mindenképp (hogy mi számít objektív megfigyelésnek), közmegegyezés tárgya. A közmegegyezés egyrészt maga sem egységes ebben a kérdésben, másrészt kontextustól és az adott pillanatban elérhető vizsgálati módszerektől, lehetőségektől függően változik. Nem olyan kurva egyszerű sem definiálni, megvalósítani meg pláne nem, hacsak nem maga az öregisten vagy (nem hinném).

Abban a szövegben egész egyszerűen annyit akartam kihozni a szóból, hogy összegző, konklúziókereső módon, nem a saját érzelmeimet vagy az egyéni lehetőséget vizsgálva akarok közelíteni ehhez az egészhez. Magyarul nem az érdekelt, hogy ki mi baszott el, hanem hogy miért basztuk el annak ellenére, hogy egyénileg többre vagyunk képesek ennél, és hogy miért pont így. Mi a tanulság, hogy úgy mondjam.

1. Ez, kérlek, (rossz) duma, és kisszerű mosakodás.
Hogy a klasszikust idézzem: ezt te basztad el, Klára! 

Ha ezzel arra a fészbuk-panelbölcsességre akarsz utalni, hogy kizárólag rajtad múlik a boldogság (meg a siker meg a Nagy Ő meg a satöbbi), akkor most nekem kell feltennem a kérdést, hogy azért remélem ezt te iróniának szántad. vagy ha nem, akkor: melyik bolygóról jöttél?
Tényleg nem látod, hogy micsoda hatalma van az élethelyzetnek, a társadalmi körülményeknek, az anyagiaknak, a lehetőségeknek arra, hogy az ember hogyan és mennyire jól tud élni?
Akkor légyszíves magyarázd meg a borsodi cigánygyereknek, akinek még egy kurva általános sincs a falujában, és az egyetlen perspektíva az a számára, hogy esetleg majd valamikor nyílik egy autógyár a szomszéd faluban, ahol napi tizenkét órát robotolhat. Hogy ezt bizony ő baszta el. Ugyan miért ilyan alkoholista szaralak, ha boldog is lehetne.

A bejegyzés-párbeszédből elég jól látható, hogy legnagyobbrészt mindketten azt vagdossuk egymás fejéhez, hogy mi mindent tettünk meg, próbáltunk egymásért. És nem volt jó, nem lett jobb tőle, nem tudott jó lenni, mert az alapok nem voltak meg vagy összetörtek. 

2. Csodálkozol és bosszankodsz az embereken, hogy megszólnak. Ne csodálkozz. Te építetted fel magadról azt a képet, hogy magad vagy a megtestesült ősanya, akinek a gyerek természetes és az ő egészsége mindek felett, és mindig és csak azt, ami neki igazán jó és természetes és tökömtudja.

Nem csodálkozom és bosszankodom az embereken, hogy megszólnak. Röhögök rajtak vagy kifigurázom őket (legtöbbször nem személyükben, hanem jellemző mentalitásukban egyébként), néhány megmondóemberkedő korlátolt szenecsétlent geci módon elküldök a faszba (és jól esik). Persze, azt megszólják, ha valaki azt keresi, ahogy valóban jól érzi magát és ha teszi, azt meg főleg, különösen ha a Fennálló Rendre különösen veszélyes életterüeteken teszi ezt, és még vállalja is. Például ha mindenki, akinek szar a házassága, ráborítaná a bilit a férjére és nekiállna boldog lenni úgy, ahogy neki tetszik (igen, a gyerekeivel is), akkor nem lenne, aki kinyalná a seggüket azután, hogy ők évekig a tévé előtt vakaróztak és szartak az egészre. Te, aki különösebb érzelmi befektetés nélkül sorra fogyasztod a friss, idealista tolkínita pipiket, bizonyára különösen félsz ettől a távlattól (amúgy fogalmam sincs milyen vagy valójában, de ez jól hangzik, szóval beleírom).

Soha egy büdös szóval nem mondtam, hogy jó anyának tartom magam (sőt az ökölbe szorított kezemen meg tudom számolni, hányszor használtam magamra az anya kifejezést Nnel kapcsolatban úgy egyáltalán – igen ez megközelítőleg nullát jelent). Természetesen, mivel nem volt pofám kibaszni Nnel, megpróbáltam a legjobb tudásom alapján bánni vele. Ebben benne volt az is, hogy mivel fogalmam se volt, hogy mennyire kerül hátrányos helyzetbe attól, hogy nem tudok szívből jól bánni vele (ez amúgy javult lassan), ezért persze igyekeztem minden egyéb nemoptimális körülményt gyökerestül kitépkedni, még akkor is, ha utólag visszanézve elhanyagolható tényező volt. Erről is írtam , nincs kedvem ragozni.

Az egy másik kérdés, hogy aránylag sok információt sikerült összevadásznom meg legszűrnöm gyerekekből, és ezen sokat vitázom, mert szerintem kurvafontos téma, és rengeteg a tévhit meg féligazság. Nem tudom, hogy az emberek tényleg nem képesek elválasztani az ember elveit meg meglátásait attól, amit ebből a saját helyzetében meg tud valósítani. Egyébként sose volt titok, hogy nem egyszerű a viszonyunk, jó pár embernek beszéltem is róla, a többiek meg gondolom a saját belemagyarázásaik meg prekoncepcióik alapján gondoltak rólam valamit aztán ennyi, nem érdekelte őket a miért. Ez nem zavar, lehet nyugodtan ilyennek meg olyannak tartani meg a hátam mögött kavarni a szart, néha egy kicsit rossz hogy fogalmam sincs hogy kinek mi a hasfájása és miért ilyen hűdeérdekes az, hogy mit csinálok meg mit nem. Ha már itt tartunk, Nre egy kurva szavuk se lehet, rendkívül jó arc, egészséges, értelmes, remek ízlése van és még másokra is képes tekintettel lenni. Rendben van eléggé, sőt még jelenség is. 

3. Az meg, hogy ezt az egészet képtelenek vagytok egymás között, privátban elrendezni, és kvázi a blogjaitokban üzengettek egymásnak és szemlátomást vadásztok az együttérző kommentekre, az már a szánalmast súrolja.

Nem látom, hogy hol vadászok én az együttérző kommentekre. Mint valahol meg is jegyeztem kommentben, én nem állok senki oldalán, és nem várom, hogy bárki is az én oldalamon álljon.
Az, hogy L mit csinál, az egy másik tészta.

De.

Az ilyesmit pont nem lehet egyedül a négy fal között elintézni. Nem véletlenül töténik az igazságszolgáltatás folyamata sem kvázi-nyilvánosan: a nyilvánosság védelem attól, hogy az erősebb fél ne halgassa meg a gyengébbet, vagy ne végződjön dühös hallgatásban az egész, hanem valóban történjen párbeszéd. Nekünk nem volt olyan személy, aki tudott vagy akart volna mediálni, és akit mindkettem el tudtunk volna fogadni annak. Nem volt, mint mondjuk Meta és Minc körül, egy közösség, aki visszahozott volna minket abba az állapotba, ahol már meg tudjuk beszélni egymás között. Talán volt más lehetőség, talán nem. Szerintem jó, hogy végül így alakult, mert jó, ha látni lehetl ilyet is, nem baj, ha van kegyetlen őszinteség is, nem csak a kerülgetés meg a kínos korrektnektűnni-akarás.
És ha már itt tartunk, nem én kezdtem. L kezdett nyilvánosan lejárani a blogján, ha rajtam múlik, hallgattam volna örökké. Mert ki vagyok én, hogy másokra zúdítsam a szomorúságomat? Talán kiposztoltam egyszer is a kurva fészbukra, hogy mennyire szar, hogy R nincs, L nincs, és N se volt soha igazán? Nem posztoltam, nem beszéltem. Néhány nagyon visszafogott és szomorú versszerűség, meg kósza pletykák szárnyraeresztése, ennyi volt.

És egyébként fájt az agyonhallgatás, tőletek is fájt, az összes ki nem mondott neheztelés és ítélet.
Mert bazmeg még veletek sem lehet megbeszélni. Hogy azért természetesen mégiscsak rózsaszín minden az emtétében is, ott a sok gyönyörű ember, és mindig kiderül, hogy nem elég tapasztalt még a közösség, hogy tudja kezelni az életet. De legalább tanul. Ezért hiszek benne még mindig.

Deviszont!

Kedves Felagund, sajnos vissza kell utasítsam a nagyszerű ajánlatot, mert köszönöm, de nincs szükségem arra, hogy Legnagyobb Tudású Emberszakértő Felagund úr megmondja nekem a frankót (kéretlenül persze). Azt köszönöm, nagyon jól tudom, hogy ki vagyok, mit érek, mik a jó és a rossz döntéseim, hol vannak a hibáim. De ha nem is tudnám, van elég értelmes, nagyszerű (zseniális is) ember, aki tisztán és prekoncepciók nélkül hajlandó látni engem, és akiktől meg tudom kérdezni (vagy mondják maguktól, érzékenyen és találóan), ha szükségem van rá.
Sajnos te nem ütöd meg a mércét, nekem te nem vagy mérce. Nekem te itten ne osszad az észt; várva, hogy hálás is legyek érte. Menj, tanulj az emberről, tündér-Felagund; megyek én is tanulni tovább; de hogy legyen majd ki tőled tanult; figyelj előbb és fogd be a szád.

akkor most objektív leszek (javarészt)

Adott két zseniális ember. Téged talán nem kell bemutatni, de azt hiszem, bárki, aki látott már valódi alakomban – bárcsak te is találkoztál volna vele –, megmondhatja, hogy én is eléggé az vagyok. Definíció: tanulékonyság, rugalmasság, a dolgok villámgyors átlátása és magas szintű megvalósítása. Tisztalátás, a megfogalmazás találósága, elkötelezettség a világ sokfélesége, a Gyönyörű Univerzum iránt. Az örök emberi.
Ott van ez mindenkiben, de mennyire kevesen vannak azok, akiben kinő a Szellem, megmarad, nem sorvasztja el rendszer, hatalom, elvárás és szenvedés. Csodálatos ember vagy és én is az vagyok.

De.

A helyzet, a Nagy Büdös Helyzet olyan, hogy nem kedvez a szabadságnak és az emberi lényegnek. Vannak változások, jó irányba haladás, de az emberiség minden erőfeszítése is kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a rendszer tehetetlenségét, az évezredes rendszerét, amit mi civilizációnak hívunk, és alapvető működési elve az, hogy vannak erősek és vannak gyengék, és az erős elnyomja a gyengébbet, mert megteheti és úgy gondolja, hogy ez a helyes hozzáállást.
Pszichológiailag ez a viselkedésminta súlyos fiatalkori trauma-sorozat eredménye, és gyanús nekem, hogy az emberiséget is valami óriási, feldolgozhatatlan kollektív trauma billentette ki a lelki egyensúlyából és lökte bele ebbe az ördögi körbe. Sok kultúra őriz emléket kataszrófákról, bűnbeesésről és hasonlókról.
Ha körülnézünk a természetben, látjuk, hogy ez a fajta viselkedésminta csak egy kis szelete a dolgok működésének, és az egymástól függő, sokféle erők egymást gazdagító közössége sokkal jellemzőbb minta, és ez minden élet alapja. Ha az első baktériumok nem lettek volna képesek együttműködni, akkor az élet a kezdetekkor felfalta volna önmagát, és mi meg aztán főleg nem lennénk.

Az emberi kapcsolatokban is jól kirajzolódik a minta. A rendszer az erő-viszonyoknak kedvez, és ezért mindig a nem erőre alapuló vagy az erő mércéjével mérve gyengébb létformák – nők, gyerekek, békés társadalmak, természeti rendszerek stb. húzzák a rövidebbet. Az élethelyzetek, hiedelmek és konvenciók is a szervezőelvet követik, tehát a hierarchikus, a „felső” csoportok rövid távú érdekei köré szerveződnek, és a hatalom megtartását szolgálják.

A lényeg az, hogy ebben a közegben csak hihetetlenül szerencsés esetben, mindkét (minden) fél részéről óriási erőfeszítést és tudatosságot megvalósító, és megfelelő energiatartalékokkal rendelkező emberi pár vagy közösség tud olyan szabad, egyenlő és testvéri viszonyrendszert létrehozni és fenntartani, amelyből mindkét fél (csoport) profitál, ami szimbiózis és nem parazita-viszony.
Pedig nem véletlenül vágyunk erre. Az ember az ilyesféle win-win kapcsolatokra van kitalálva. A zsigereinkből, az elfojtott álmainkból, a függőségeinkből tudjuk, hogy ez az, amire végeredményben mindenkinek alapigénye: a szeretet, az elfogadás, a szabadság. A testünk és a tudat-alattink emlékszik, és ha nem kapjuk meg ezt, akkor előbb-utóbb megőrülünk vagy elsorvadunk.

Mi olyan helyzetből indultunk, hogy egyre jobban elcsúsztunk egy függőség-kiszolgáltatottság alapú viszonyrendszer felé (ugye a civilizáció alapmintázata), és mindketten borzasztóan szenvedtünk a következményeitől, és közben, hogy legalább ne legyen annyira rossz, falat húztunk magunk közé. A Kicsilánynak legalább volt egy macskaajtó, de sokszor a gyerekek is sakkfiguraként vannak rángatva az ilyesféle folyamatban.
Túl vastag lett a fal, haragból, büszkeségből és időhordalékból összetákolt, szörnyű, berlini. Kicsit néha bontunk rajta, és valahol ott a másik oldalon van még valaki, aki fontos, és jó lenne, de nagyon belőlünk van. Most, mintha valahonnan szereztünk volna egy munkagépet, vagy éppen közben felrobbant az egyik oldalon az atomerőmű, és a fele összedőlt, de nagyon fáj a létezés. Alig élünk. Nem tudjuk egymást meggyógyítani, legfeljebb magunkat úgy-ahogy. Lassan, nagyonnagyon lassan.

Menjünk, váljunk szét, keressük meg az élet vizét. Aki megtalálja, visítson!

ez persze mindig előkerül

http://yitsushi.folyam.info/2013/05/re-kettos-merce.html

nem a császármetszés a probléma, hanem hogy nem volt beleszólásom abba, hogy mit tehetnek meg velem és mit nem (plusz nem tudom, magát boncolták-e már elbaszott érzéstelenítéssel tízperceken keresztül, nem egy nagy élmény).
ez az erőszak szótári definíciója körülbelül.
tanítani lehetne.
egyébként elég komoly irodalma van, hogy a körülmények összejátszása milyen mechanizmusokon kerestül segíti elő vagy akadályozza meg az anyai szeretet kialakulását. csak éppen ez kismadzsarisztánban még mindig olyan tabu, amiről nem lehet beszélni. hogy nem, gecire nem rózsaszín az a baba és meg majd akkor jönnek a hormonok (egyébként de igen, Rnél például jöttek. csak azok a bizonyos környezeti tényezők!).
Nt kizárólag azért nem hagytam ott a kórházban (csináljanak vele amit akarnak), mert tudtam, hogy ezt nem érdemli meg senki élő (és persze tudtam, hogy nem tehet semmiről, akármennyire is jogosak és valódiak az érzéseim). valójában rengeteg erőfeszítésembe került, hogy egyáltalán legyen valamiféle viszonyunk, és tudjunk jóféle idővel együtt lenni, sokat. köszönöm amúgy minden tolkínitának, piaci kofának és pincérlńyhak, aki mellém állt és segített ebben.

és maga nem állt mellém, sem akkor, sem utána, csak nagyon-nagyon ritkán, amikor éppen úgy tartotta kedve vagy érdeke. sajnálom, de én ezt éreztem akkor, és azóta is folyamatosan. ne csodálkozzon, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy legalább ne az legyen, hogy mindenki mosolyog, én meg beledöglök. nem, nem. harapok, morgok, hátha észreveszi magát. de nem jött össze, ez van.

én ugyanígy kiirtottam magamból az életet maga miatt, a jelenlétében egy kibaszott zeneszámot nem mertem meghallgatni amit szeretek, mert az összesről kijelentette hogy magát az zavarja. például. és hasonlók. a Kicsilány (és R) volt egyedül annyira fontos, hogy kiálljak magával szemben is, másokkal szemben is, és igenis azt tegyem, amiről tudom, hogy helyes és fontos. Azért voltam főleg az elején kizárólagos és kompromisszumképtelen, mert nem bíztam magában, nem tudtam, hogy jók lesznek-e a dolgok, ha egy picit is kieresztem őket a kezemből. és nem volt más, csak az, hogy tudom, hogy hogyan KELL csinálni ahhoz, hogy ne legyen szar az egész. mert nekem volt gyerekkorom. csodálatos. pont annyi, hogy az utána következő húszéves iszonyatot túléljem és még maradjon belőlem valami élet.

nem tudom azt észrevette amúgy – elnézést, tényleg nehezen olvasható ezzel a betűmérettel, minjárt át is állítom nagyobbra –, de én mondtam, hogy nem tartom magát szar alaknak, sőt, kifejezetten nagyszerű embernek látom, ezért próbáltam, ennyi ideig, és Kicsilánnyal is meg minden, hanem olyan helyzetbe kerültünk, hogy óhatatlanul is abba az irányba hat a gravitáció, hogy bántson. tudja van az a kísérlet a rabokkal meg börtönőrökkel, amikor az önkétes alanyok egyik csoportja hatalmat kap a másik felett, és egy idő után a börtönőrök óhatatlanul elkezdik kínozni a „rabokat”.
valami ilyesmibe csúsztunk bele, és változatlan feltételekkel nem lehet ebből kimászni, főleg úgy, hogy maga kiválóan igazolja a saját viselkedését, nem képes őszinte, nem lekezelő, nem belemagyarázó megbánásra, és amíg ezt nem teszi meg, addig nem fogok megbocsátani és nem fogok felejteni.

kettős mérce

avagy:

Igen, ez most életrajzi. Bovaryné meg, ugye mint tudjuk, én vagyok.

http://yitsushi.folyam.info/2013/05/feleloseg-vs-ego-segitseg.html

á, szóval innen jön a hitelrombolás. akkor beszéljünk. kitálalsz, kitálalok.

az van, hogy eleve elbaszott alapokról indult a kapcsolatunk, és ezen már nem lehet segíteni. én belefáradtam az egymáshibáztatásba, a kommunikációképtelenségbe, az érzelmi zsarolásba, abba hogy akármit mondok vagy gondolok az szar (emberből vagyok és géniuszból, kell nekem is az elismerés, és az érdelmes véleménycsere lehetősége, amit érdekes módon téged leszámítva a legtöbb barátom képes produkálni, sőt mások előtt te is), és maga az egyetlen objektív nézőpont az univerzumban. nyilvánvalóan, hogyne, hiszen maga könnyű ember és megnyerő, természetesen mindenkin segít, a legjobb bántalmazó az, akiről mindenki azt gondolja hogy ő aztán soha. nem tudom, hogy hol a faszban volt ez a nagy tenniakarás az elmúlt három évben, hányszor kértem, hogy segítsen, csak legyen ott és fogadjon el és hadd lehessek az, aki valaha voltam és aki lehetne belőlem.

egyáltalán nincs nagy egóm, sőt az elmúlt hét évben elég komoly önbizalomhiány sújtott (kicsit jobb már, de még tart), fogalmam sincs, hogy ezt honnan veszi (talán magából indul ki, nem tudom). soha nem mondtam, hogy én jól csinálom a dolgokat, vagy nincsenek hibáim, vagy a gyakorlatom maximálisan megfelel az elveimnek. se a Kicsilány kapcsán, se máshogy. az, hogy szó nélkül elmegyek, az egész egyszerűen annyit jelent, hogy nincsenek eszközeim magával szemben és feladtam, nem érdekel mit gondol, hogy próbál-e megérteni vagy beleélni magát a helyzetembe.

rendkívül undorító egyébként, ahogy kiteregeti az életünket gyakorlatilag az egész Googleplusz szeme láttára, tetszeleg a Jóapa szerepében, és egyébként kizárólag a játszótérig hajlandó elvinni a gyereket, amúgymeg természetesen magának KELL a szabadidő, én meg ha végre egyszer maximálisan tudok azzal foglalkozni, ami inspirál, és amit jól csinálok (nem mellesleg azért nem járok haza mert a) az a vége hogy veszekszünk vagy maga zúdiítja rám hogy én mekkora szar alak vagyok, b) azért hogy legyen pénzünk, amit úgyis nyolcvan százalékban a maga fasságaira fogunk költeni. az én kibaszott prémiumomból akart céget alapítani, hogy otthon baszhassa a rezet. az én komplett fizetésemre adósította el magát fél évre úgy, hogy kemény három szóban így _megemlítette_, hogy ez magának milyen kurva szükséges, amikor a kibaszott gázszámla nem volt befizetve, és közelgett a tél).
vegye úgy, hogy ezzel végeztünk, maga álszent rohadék, vigye a gyerekét, remélem legalább őt nem fogja bántani, ha megteheti, én megtettem ami tőlem telt (nem a maga napi két órájától olyan jóarc és vidám, hanem az én kínkeserves huszonkettőmtől, a baltával kifaragott szeretet-árnyéktól, amiben MAGA egy kibaszott szalmaszállal nem segített nekem.)

vegyük úgy, hogy akkor az utóbbi fél évben maga is kapott némi kósolót a szarból, amit az elmúlt három évben egyedül nyeltem, az utóbbi két hétben az egyedüllétből is (mondjuk persze magának ott van a bébiszitter akire bármikor rábízhatja a kicsilányt, aki már hároméves és nem kell félóránként pisilni vinni meg tejet fejni neki, de nembaaaj maga nagyon jó apa (pont mint Anglachel) mert, ahogy mondani szokás, fürdetésre hazaér.)

sajnálom, hogy találkoztunk, hogy így találkoztunk és így válunk el. az a helyzet, hogy visszaélt a helyzettel, hogy ott voltam egyedül, mennem is alig volt hova, célok, álmok remények nélkül, és maga olyan embernek tűnt, akivel megpihenhetek és újra felépíthetem magamat. ez nagyrészt megvalósult, és ebben van része magának is, de sajnos volt egy olyan pillanat, amióta már nem tudok megbízni magában, és azóta nagyon-nagyon romboló ez az egész, és igen, ennek következtében én is egyre agresszívebb és gonoszabb leszek. nem akarok az lenni. boldog akarok lenni újra és szabad, mászkálni és nevetni a Kicsilánnyal (igen, néha másokon), talán egyszer magával is (maga valóban nem szar alak, a jelenség, amire rámentünk, rendszerszintű), a barátaimmal, akik szeretnek vagy tisztelnek vagy csak nem félnek tőlem. beszélni akarok, írni, rohanni, táncolni, ugrálni, mert kell, és nem akarom nagyon jól tudni, miről maradok le (igen, Évus blogja csodálatos hely, és életmentő).

kívánom neked, hogy találj valakit akit hajlandó és képes vagy méltó módon szeretni,
legyél boldog. szerettelek.

Mostanában

Négy napja visz a lelkesedés, fényevőn és -alvón. Lehetek szomorú, az is valódi. Leszarhatom, az is valódi. Ez az a valóság, amit kerestem kétezerhatban, és onnan veszem a fonalat, akkor a kétségbeesésből néha kiragyogtam, és tudtam, hogy ez vagyok én, mégsem hihettem benne, hogy lehet lenni-ilyen.
Ez a most: időutazás az Időtlen Pillanatban, valami olyan, mintha beleestem volna egy feketelyukba, és most minden egyszerre múlt is meg jövő. Láttam múzsát és régiszerelmet, egy kultúra éppen-kibomló virágát, szín-pompázó embereket a Káptalanház Bolygón, mondhatom, hogy sok mindent láttam.

És egyedül nem megy. Nem a szerelem, az az úgynevezett és nagybetűs, ami hozza; nem a kötődés meg a kötelesség, hanem a közeg, ami felszít és ellenáll: a szél meg a szén. Ez a nem-egyedül, amitől az együtt-lét is szabad. És van ilyen. Kinő a repedt századok aszfaltrésein, a gyomirtót már kikacagja, a fűnyíró alatt lehajtja fejét. Közösség, közeg. Ma fű, holnap erdő.

Ugyanakkor sokszor eszembe jut az, hogy a jekána anyukák* alig beszéltek a gyerekükhöz, alig játszottak vele, csak tették a dolgukat, vízért mentek, főztek, stb. (…) Mit értenek meg és mit tanulnak el tőlünk, ha mi egész nap a számítógép előtt gubbasztunk?

Például a számítógép konstruktív használatát nagyonis eltanulhatják, ami nem haszontalan, ha tíz év múlva is fogunk használni ilyesmit. Ha az ilyesféle ülőmunka nem a soksokórán keresztül megszakítás nélkül gép előtt zombulást jelenti (és a mi érdekünkben is jó, ha nem így van), nem hinném hogy különösebb gond lenne vele.

A szellemi tevékenység nem okvetlenül különbözik a babfejtéstől vagy a kapálástól vagy bármilyen más hagyományos tevékenységtől: ugyanúgy bele lehet merülni a külvilágot teljesen kizárva, de ugyanúgy nem árt neki, ha időközönként megszakítja az ember (sőt, amennyire tudom, rontja a hatékonyságot, ha negyed-fél óránál hosszabban összpontosít az ember egy dologra, kellenek a közbevetett szünetek – a pomodoro nevű hatékonyságnövelő technika például ezen a felismerésen alapszik).
Ugyanúgy lehet valamiféle hagyomány része.
Hogyan olvasunk. Hogyan használunk gépet,  netet. Mit kivel hogyan kommunikálunk, kit veszünk komolyan. Egy gyerek bármit el tud sajátítani direkt tanítás nélkül, a gondos megfigyelés és gyakorlás útján, amiből nem hagyjuk ki, amire van alkalma és ideje, amit megfigyelhet, gyakorolhat, amiről kérdezhet.


Kiskoromban szerettem az írógéppel, nagyanyám albérlőjének a gépével szórakozni (a játékok nem kötöttek le, a tényleges, valamire való programokkal kísérleteztem, rajzolgattam, beállításokat, színeket, eszközöket próbálgattam, később programoztam, ilyenek).
Nagyobb koromban képes voltam hosszasan figyelni, ahogy a fogadott nagyapám ül a gép előtt és a könyvét írja vagy netezik; szerettem elgépeléseket vadászni a szövegben, és ha láttam, hogy elsiklott fölöttük, szóltam. Ha épp egy rész végére jutott, megkérdeztem, ha valami eszembe jutott, kicsit beszélgettünk, de összességében nem ez volt a fő szempont, maga az indirekt, szemlélődő részvétel tökéletesen kielégítő volt.


* Jean Liedloff egy utazó volt, aki először fogalmazta meg a modern csecsemőgondozási és gyereknevelési gyakorlat (lényegében a korai szeparációval, szisztematikus sírni hagyással és erős szülői kontrollal, mesterséges pótszerekkel jellemezhető, a civilizált világban jelenleg uralkodónak mondható gyerekgondozási paradigma) kritikáját a jekána indiánok közé tett utazása alapján.

Maga gyönyörű ember…

• – Egyszer azt mondtad, hogy talán nekem is olyan emberre van szükségem, aki nem az én „teremtményem”, hanem független, önállóan gondolkodó és akarattal bíró személy. Nos, képzeld csak, úgy néz ki, hogy sikerült találnom egyet! Nagyszerű, erős valaki, akinek legalább annyi energiája van, mint nekem, sőt, néha még nekem kell tartanom vele a lépést. Rendkívüli dolgokat hozunk ki egymásból!
  – Igazán? Nos, ha tényleg ilyen kapcsolatot találtál, akkor ennek igazán örülök, és ti is örüljetek egymásnak de nagyon-ám! Arra az egyre viszont mindenképpen figyelmeztetnem kell téged, az egyetlen fontosra amibe nekem mindig beletosszta a fejemet az élet: nem szabad elveszítened önmagad!
  Akármennyire is szereted a másikat, a magad számára a magad boldogsága az első. Ha ezt nem tartod szem előtt, ő sem fog tudni boldog lenni veled.
  – Miért jössz nekem ezzel már megint? Tudod, hogy én ezt már egyszer eljátszottam és nem, nem kérek belőle újra.
  – Azért, mert én is nagyon sokszor eljátszottam, és mégis csak mostanában jöttem rá, hogy pontosan miről is szól ez a minta, hogy működik és hogyan tudom elkerülni. Mert nem olyan, hogy egyszer kiatalálom és akkor meg van csinálva, hanem ez egy folyamatos küzdés – gyakorlatilag az ezeréves patriarchális beidegződés miatt az egész társadalom ebbe a Feleségszerep nevű szarságba rángatja bele az embert ha nőnemű – természetesen öntudatlanul, merő jószándékból, és egy ilyen erős, „nagyszerű ember” mellett (nem macsóságra gondolok, az buta dolog és könnyű átlátni rajta, hanem a valódi függetlenségre, saját elképzelésekre és vezetői készségre) könnyen bele lehet kényelmesedni egy ilyen állapotba (nagyon leegyszerűsítve az az állapot, amikor a „szeretteid” érdeke, jóléte érdekében folyamatosan túlvállalod magad és feladod a saját igényeidet, míg végül már el is feledkezel róluk).
  Szóval:
  Egy ilyesféle kapcsolat legalább annyira szép tud leni, mint veszélyes. Ezt mindig vedd észre benne (mert mindig ott vannak a jelek, hogy ez bizony ilyen műfaj, csak az ember néha hajlamos rájuk borítani a rózsaszín takarót).
  A szerelem meg szinte sosem olyan, hogy összejöttünk, szerelmes vagyok, hacsak nem hónapok, évek óta kerülgetitek már egymást, illetve van olyan, hogy valakivel nagyon könnyen összehangolódtok és vágytok egymásra – ez valószínű az erős biológiai kompatibilitásban gyökerezik – és akkor szerelemelsőlátásra (ilyennel pl. találkoztam néhányszor a magam részéről, de nem garancia semmire és nem szabad tőle többet várni, mint néhány-sok felemelő pillanatot, illetve mivel az ilyesmi egy általában elég látványos kifelé is, nagyszerű történetek tudnak kerekedni köréjük – nem véletlen, hogy ez olyannyira közkedvelt téma az irodalomban).
  
  – De nem tudok leállni a rohanással, a kereséssel. Vágyom a házasságra, a biztonságra, egész életemben erre vágytam.
  – Nem tudom.
  Én bevallom, nem tudom őszintén támogatni senkinek a házasodási terveit, hacsak nem tolkíniták. 
  – Na ezt nem értem. Miért?
  – Kifejthetem, de nem biztos, hogy rövid lesz. Így is kéred?
  – Hozom a teámat és jöhet.
  – Rendben. Szóval ha klasszikus otthonlevős-gyereknevelős házasságban élsz (de sokszor akkor is, ha „csak” párkapcsolatról van szó, akkor majdnem elkerülhetetlenül belecsúszol ebbe a helyzetbe, mert a helyzet, a tásadalmi nyomás, a saját nőiszerep-szocializációd, a társad férfiszerep-szocializációja mind errefelé nyomnak. A végeredmény pedig sokszor kiborító: egy végtelenül megalázó, alávetett életforma tele kimerültséggel, csendes keserűséggel és boldogtalansággal, mert a mi társadalmunk azt tanítja, azt próbálja lenyomni minden eszközzel (finom és brutális eszközök egyaránt) a torkunkon, hogy nőnek (és öregnek, gyereknek, ha már itt tartunk) lenni szívás, és ez a normális, ez a „sors” aminek lennie kell és még persze mosolyogjunk is hozzá, különben nem vagyunk elég jók és nem szeretjük a családunkat és ilyeneket még gondolni sem szabad.
  Nagyon sok emberen látom, hogy úgy van kihasználva ilyen önkéntes társ- vagy anyaszolgaként, hogy észre sem veszi, hogy miért nem érzi jól magát. Hogy nem tűnik fel neki, hogy nem neki kellene mindent csinálni, egész nap dolgozni a házzal meg a gyerekekkel (+ még ha van munkahely akkor azzal is), és a férfi meg (akár minden bántó szándék nélkül, a nő kezdeti lelkesedéséből, megfelelni akarásából vagy felgyűlő energiáiból eredő szolgálatait elfogadva) alapnak veszi ezt a felállást.
  Lehet még taglalni ennek az enyhébb és durvább formáit, jellemzőit, de azt hiszem, láttál már te ilyet, voltál is valami hasonlóban, tudod, miről beszélek.
  

  – Igen, tudom. De nem hinném, hogy ez a férfiak hibája lenne.

  – Én sem hinném. Ebben a tásadalomban ez egy megkerülhetetlen jelenség, mint a Naprendszerben a Nap vonzása,  mert az egész civilizáció a szisztematikus kizsákmányolás alapkoncepciójára épült. Akik erősebbek és megtehetik, azok a mások kárára gyarapodnak. 

  Folyamatos munkára van szükség ahhoz, hogy legalább a magunk életében kiegyensúlyozzuk ezt a hatást, és nagyjából két részét látom ennek a munkának: egyfelől az egyéni részt, hogy végtelenül tudatosan és kérlelhetetlenül kiállsz magadért és ha valami nem jó neked és érzed, hogy kezdesz–kezdtek ebbe a fajta szarba belecsúszni, akkor igenis felborítod az asztalt, még ha sokkal könnyebb is lenne befogni a szádat.

  De egyedül ezt kurva neház folyamatosan csinálni és csinálni, és sokszor van olyan, hogy a Másik – legyen bármilyen értelmes és jóarc is amúgy –, meg sem érti, ha ilyenekről beszélsz, vagy hogy te ezek miatt ténylegesen és jogosan szarul érzed magad, és leszól hogy mit pattogsz, ezek nem valós, létező problémák (mert nem tanuljuk meg ezt felismeri, kimondani, nem tanuljuk meg, hogy ilyenek vannak, szinte fogalmaink sincsenek rá). És ha ezt másoknak elpanaszolod, mindenki vele fog egyetérteni, mert ebben a mentalitásban vagyunk nevelve szinte mindannyian.
  És olyan is van, a másik annyira nem tud ebben változni, hogy végül az lesz a kisebbik rossz döntés, ha otthagyod, bármennyire jó is vele egyébként, ha nem akarsz, nem tudsz belenyugodni abba az iszonyú, békés majdnem-életbe, amit a szükségleteid és álmaid feladásától a legjobb esetben remélhetsz.

  
  

  – Talán az ő házasságuknak is ezért lett vége.

  – Nem tudom, én ebbe nem látok bele. Amennyit belőle megismertem, az alapján nagyonis el tudom képzelni, mert ő egy rendkívül értelmes, nem harsány valaki, de mégis éreztem benne valami alapvető magabiztosságot és az élet szeretetét, és azt hiszem, valóban olyan ember, aki hosszú távon nem bír élni egy ilyen kapcsolatban, és ezt kimondani is hajlandó, ha nincs másik út.
  Persze a párjának alighanem rohadt kényelmes volt ez az egész, így ebben a formában. Van egy irtó jó nő feleségem, aki főzögget otthon meg kedves mindenkivel és tesz a közösségért, és ezért az én faszságaimat is elintézik egy legyintéssel, neveli a gyerekeket, kedvesen elmegy velük lefeküdni korán, hogy én szemrebbenés nélkül partizhassak (mert ez a szokás, hogy a gyerekek maradjanak csak ki a dolgokból, és persze a zannyuknak meg mellettük a helye), aztán néha nagy kegyesen kitörlöm a seggüket, hogy demonstáljam mennyire űbermájer apuka vagyok – persze őket szeretem tényleg, mert vidámak és jóarcokés sokat adnak az életemhez, és szoktam velük játszani ha épp olyan kedvem van, jó kikapcsolódás.
  Megértem, hogyha elege volt ebből, és inkább vállalta, hogy megszakad a szíve, de ezt ő nem csinálja tovább.
  Persze ez csak gondolatkísérlet, lehet, hogy nem is erről volt szó, de az elmondások és a történet motívumai gyanúsan ezt a képet látszanak kiadni.
  Egyébként én magam is jó néhányszor közel jártam hozzá, hogy így tegyek, és fenntartom a lehetőségét, hogy mondjuk elköltözzek Ltől függetlenbe, ha máshogyan nem tudunk mindenkinek jó viszonyt fenntartani. Nálunk szerencsére kevés az igazán rendszerszintű, összeférhetetlen különbség, sokkal jellemzőbbek a napi faszságok, amelyek némi jóindulattal és tudatossággal kezelhetők, úgyhogy egy nagy mélypont után, amikor végül eldöntöttem, hogy bármi is van, azt teszem, amit a legjobbnak látok, most jó vele, és olyan, mintha most, a megfulladás előtti utolsó pillanatban rúgtam volna fel magam a felszínére valami iszonyú, feneketlen mélységnek.
  Azt hiszem, valami olyasmi történt, hogy azzal, hogy ezt kimondtam magamnak és neki, többé nincs hatalma fölöttem (pontosabban nem érzem úgy, hogy lenne vagy lennie kéne) és ezáltal nincs hatalma ennek az elvárásrendszernek sem. Régebben beszéltem a szabadságról, mint az eszméktől való függetlenedésről – többek között ilyesféle dolgokra gondoltam. Most már egészen rajtunk múlik, hogy mit kezdünk egymással és az egészünkkel, és ezt újra és újra nekünk kell kitalálni, mert nincs, aki vagy ami megmondja, mi legyen. Az eszmék, remények és álmok csodálatosszép és igencsak hasznos dolgok, hiszen inspirálnak, elképzeléseket adnak, lehetőségeket és irányokat mutatnak. De a döntést nem adhatjuk át ezeknek az absztrakcióknak, mert ez nem az ő dolguk és nem is jók ebben, mert pont csak az irányt mutatják, az utat nem. Az út megkeresése – és a számunkra megfelelő irány kiválasztása is, ha már itt tartunk – miránk marad, helyzetben és időben élő lényekre.

  
  

  – Sok szöveggel ezelőtt azt mondtad, hogy két tényezője van annak, hogy ne csússzunk bele egy feleségszerepbe. Az egyéni erőfeszítés oké, világos, de mi a másik? 

  – Tényleg, köszönöm, hogy eszembe jutattad, nem akartam volna elfelejteni mert fontos. Szóval a másik része a dolognak, hogyha van egy olyan „ellenkultúra”, erős közösség körülötted, ahol nem ez a norma, hanem hogy a nők erősek, függetlenek, a közösség fontos, megbecsült részei, és ha elkezdesz belecsúszni vagy belemászni egy elnyomó kapcsolatformába, akkor húszan esnek neked, hogy basszus ezt így ne csináld, látjuk rajtad, hogy ez így rossz neked, légy észnél és állj ki magadért – illetve a férfiak eleve nem vagy kisebb eséllyel válnak elnyomóvá (hagyják, hogy szolgáló-mártírt csinálj magadból), mert nem ez az alapelvárás, a minta; illetve ha mégis ilyesmi adódik, akkor őket is seggbe rúgják a többiek, hogy most komolyan már, mi a faszt képzelsz magadról, ne csináljátok már ezt egymással.

  Azért is mondtam, hogy a tolkínita házasságokkal jellemzően nincs bajom (sőt, kifejezetten örülök, ha egy újabb köttetik vagy szóba kerül, hogy így lesz), mert nálunk van valamiféle kezdeménye az ilyen „szociális vészcsengő-hálózatnak” a sokféle szoros egyénközi kapcsolat, a pletyka- és véleményhálózat révén, illetve mind az alap értékeink, mind a közösség történetéből eredő társas mintáink (kezdetben, s még talán most is jelentős nőtöbblet volt a közösségben és azok is lelkesek, aktívak, olyan nagyon valamilyenek, és a férfiak egyénileg, lassanként épültek be és lettek jelen nagyjából egyforma súllyal) eléggé pozitívak és egalitariánusok, a lányok értelemszerűen csinálják a dolgokat, amit szeretnek és ezért elismerik őket (a társaság jelenlegi formális vezetője például szintén nő). Érdekes (bár szerintem értelemszerű) módon ez nem vezet a fiúink „elférfiatlanodásához”, virágzanak a lovag-eszmények és -gyakorlatok (például néhány nagyon értelemcentrikus emberkét leszámítva kb. mindenkinek van vagy volt köze harcművészethez), szívesen vállalnak szervező-vezető szerepet és jellemzően jól csinálják, illetve a klasszikus értelemben véve udvariasak és segítőkészek is anélkül, hogy ezt megalázóan, érzéketlenül tennék.
  Na de ezek neked sem újdonságok, szóval szerintem nem is ragozom tovább.

  Azt hiszem, nem véletlen, hogy az egyetlen embernek, akit a közösség valóban és végérvényesen kivetett magából, és soha semmilyen körülmények között nem fogadna vissza, az volt a bűne, hogy két lánnyal is súlyosan elnyomó, sőt bántalmazó kapcsolatot épített ki. És volt, hogy én is éppen csúsztam bele – majdnem bele is zuhantam – egy ilyenbe, de amikor láttam, hogy ő összeférhetetlen a közösséggel, akkor észhez tértem és pánikszerű gyorsasággal kiléptem belőle.

  – De a mi kapcsolatunk az előzővel szintén sok ilyen elnyomó-önfeláldozó mintát tartalmazott, még se rugdalt seggbe minket senki… 

  – Most komolyan, az évekkel ezelőtt volt, a faszom se tudja, mi volt akkor. Lehet, hogy nem volt világosan látható kívülről, vagy éppen nem volt közel annyira senki hozzátok, hogy észrevegye. Meg hát van olyan is, hogy a benne levők nem hallgatnak a többiekre, annyira nem látnak ki belőle – hmm, gondolom érthető, hogy ilyenkor az ember jobban teszi, ha nem a falra hányja azt a borsót, hanem elrakja későbbre, amikor előjöttök a fal mögül éhesen és fáradtan egy megterhelő időszak után. Meg persze ez a „háló” sem tökéletes, sőt szerintem még sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy igazán hatékonyan működjön. De létezik, és ez nagy dolog, nagyon megkönnyíti az ember életét. Én igyekszem tenni a fenntartásáért, fejlődéséért azzal, hogy kimondom, hogy van – mert én a Megfogalmazások embere vagyok.

  És tudod mit? Te meg segítesz nekem kimondani a dolgokat, csak azzal, hogy itt vagy és beszélünk. És ez nekem nagyon fontos, mert csak így tudok igazán könnyen megnyilvánulni, valódi beszélgetésben, valódi valakinek. És ez szinte mindannyiunkkal így van, mert ilyen az ember – bármilyen jelentős teljesítményhez, még az önálló, egyéni munkához is inspiráció és megértés kell, azt pedig a társas érintkezés generálja. Aki valóban egyedül marad, remény vagy akár emlékek nélkül, az nem alkotó lesz, hanem halott. Szóval köszönöm ezt a mostot, hogy vagy meg hogy beszéltünk.

Költészetem

I

Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan
akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén.
Elég volt az ömlesztett szépből
az örökölt effektusokból.
Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
Íme költészetem valóságlényege
szavaim tartalma
vallomásaim értelmetlennek vélt értelme
tűzeső
és jégcsapok csengése
amik az ellentétek törvénye szerint
egyszerre egymás mellett élnek
és betöltik a világ
ismert
ismeretlen
tájait.

II

Nemcsak a szív énekel most
nem is csak a nyelv.
Szemem kék vize
fogaim kemény fehére
testem klasszikus szerkezete
szellemem felfoghatatlan anyaga
fejem milliónyi hajszála
kezem tíz ujja
akár egy orkeszter
tíz megszállott tagja
egyszerre cseng
hogy hírt adjanak rólam
a világnak.
Énekelek
a fényben
és árnyékban
mindazokért akik szerencsétlenül születtek
vagy később érte őket a szerencsétlenség
a süketekért
a vakokért
a hitetlenekért
az együgyűség áldozataiért
azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról
s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.
Úgy énekelek
hogy valaki más
sorsa mélyéről visszhangozza
és képessé váljék rá hogy elinduljon
a part felé
ahol korunk anyaméhe vajúdik
ahol a földbevetett mag csírát fog
ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot
ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját
ahol az ember ráismer embertársára
kezébe veszi
az anyagot
a szerszámot
és megalkotja
élete értelmének
vértől piros
szenvedésektől fekete
jegyeit.

(Kassák Lajos)