akkor most objektív leszek (javarészt)

Adott két zseniális ember. Téged talán nem kell bemutatni, de azt hiszem, bárki, aki látott már valódi alakomban – bárcsak te is találkoztál volna vele –, megmondhatja, hogy én is eléggé az vagyok. Definíció: tanulékonyság, rugalmasság, a dolgok villámgyors átlátása és magas szintű megvalósítása. Tisztalátás, a megfogalmazás találósága, elkötelezettség a világ sokfélesége, a Gyönyörű Univerzum iránt. Az örök emberi.
Ott van ez mindenkiben, de mennyire kevesen vannak azok, akiben kinő a Szellem, megmarad, nem sorvasztja el rendszer, hatalom, elvárás és szenvedés. Csodálatos ember vagy és én is az vagyok.

De.

A helyzet, a Nagy Büdös Helyzet olyan, hogy nem kedvez a szabadságnak és az emberi lényegnek. Vannak változások, jó irányba haladás, de az emberiség minden erőfeszítése is kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a rendszer tehetetlenségét, az évezredes rendszerét, amit mi civilizációnak hívunk, és alapvető működési elve az, hogy vannak erősek és vannak gyengék, és az erős elnyomja a gyengébbet, mert megteheti és úgy gondolja, hogy ez a helyes hozzáállást.
Pszichológiailag ez a viselkedésminta súlyos fiatalkori trauma-sorozat eredménye, és gyanús nekem, hogy az emberiséget is valami óriási, feldolgozhatatlan kollektív trauma billentette ki a lelki egyensúlyából és lökte bele ebbe az ördögi körbe. Sok kultúra őriz emléket kataszrófákról, bűnbeesésről és hasonlókról.
Ha körülnézünk a természetben, látjuk, hogy ez a fajta viselkedésminta csak egy kis szelete a dolgok működésének, és az egymástól függő, sokféle erők egymást gazdagító közössége sokkal jellemzőbb minta, és ez minden élet alapja. Ha az első baktériumok nem lettek volna képesek együttműködni, akkor az élet a kezdetekkor felfalta volna önmagát, és mi meg aztán főleg nem lennénk.

Az emberi kapcsolatokban is jól kirajzolódik a minta. A rendszer az erő-viszonyoknak kedvez, és ezért mindig a nem erőre alapuló vagy az erő mércéjével mérve gyengébb létformák – nők, gyerekek, békés társadalmak, természeti rendszerek stb. húzzák a rövidebbet. Az élethelyzetek, hiedelmek és konvenciók is a szervezőelvet követik, tehát a hierarchikus, a „felső” csoportok rövid távú érdekei köré szerveződnek, és a hatalom megtartását szolgálják.

A lényeg az, hogy ebben a közegben csak hihetetlenül szerencsés esetben, mindkét (minden) fél részéről óriási erőfeszítést és tudatosságot megvalósító, és megfelelő energiatartalékokkal rendelkező emberi pár vagy közösség tud olyan szabad, egyenlő és testvéri viszonyrendszert létrehozni és fenntartani, amelyből mindkét fél (csoport) profitál, ami szimbiózis és nem parazita-viszony.
Pedig nem véletlenül vágyunk erre. Az ember az ilyesféle win-win kapcsolatokra van kitalálva. A zsigereinkből, az elfojtott álmainkból, a függőségeinkből tudjuk, hogy ez az, amire végeredményben mindenkinek alapigénye: a szeretet, az elfogadás, a szabadság. A testünk és a tudat-alattink emlékszik, és ha nem kapjuk meg ezt, akkor előbb-utóbb megőrülünk vagy elsorvadunk.

Mi olyan helyzetből indultunk, hogy egyre jobban elcsúsztunk egy függőség-kiszolgáltatottság alapú viszonyrendszer felé (ugye a civilizáció alapmintázata), és mindketten borzasztóan szenvedtünk a következményeitől, és közben, hogy legalább ne legyen annyira rossz, falat húztunk magunk közé. A Kicsilánynak legalább volt egy macskaajtó, de sokszor a gyerekek is sakkfiguraként vannak rángatva az ilyesféle folyamatban.
Túl vastag lett a fal, haragból, büszkeségből és időhordalékból összetákolt, szörnyű, berlini. Kicsit néha bontunk rajta, és valahol ott a másik oldalon van még valaki, aki fontos, és jó lenne, de nagyon belőlünk van. Most, mintha valahonnan szereztünk volna egy munkagépet, vagy éppen közben felrobbant az egyik oldalon az atomerőmű, és a fele összedőlt, de nagyon fáj a létezés. Alig élünk. Nem tudjuk egymást meggyógyítani, legfeljebb magunkat úgy-ahogy. Lassan, nagyonnagyon lassan.

Menjünk, váljunk szét, keressük meg az élet vizét. Aki megtalálja, visítson!

ez persze mindig előkerül

http://yitsushi.folyam.info/2013/05/re-kettos-merce.html

nem a császármetszés a probléma, hanem hogy nem volt beleszólásom abba, hogy mit tehetnek meg velem és mit nem (plusz nem tudom, magát boncolták-e már elbaszott érzéstelenítéssel tízperceken keresztül, nem egy nagy élmény).
ez az erőszak szótári definíciója körülbelül.
tanítani lehetne.
egyébként elég komoly irodalma van, hogy a körülmények összejátszása milyen mechanizmusokon kerestül segíti elő vagy akadályozza meg az anyai szeretet kialakulását. csak éppen ez kismadzsarisztánban még mindig olyan tabu, amiről nem lehet beszélni. hogy nem, gecire nem rózsaszín az a baba és meg majd akkor jönnek a hormonok (egyébként de igen, Rnél például jöttek. csak azok a bizonyos környezeti tényezők!).
Nt kizárólag azért nem hagytam ott a kórházban (csináljanak vele amit akarnak), mert tudtam, hogy ezt nem érdemli meg senki élő (és persze tudtam, hogy nem tehet semmiről, akármennyire is jogosak és valódiak az érzéseim). valójában rengeteg erőfeszítésembe került, hogy egyáltalán legyen valamiféle viszonyunk, és tudjunk jóféle idővel együtt lenni, sokat. köszönöm amúgy minden tolkínitának, piaci kofának és pincérlńyhak, aki mellém állt és segített ebben.

és maga nem állt mellém, sem akkor, sem utána, csak nagyon-nagyon ritkán, amikor éppen úgy tartotta kedve vagy érdeke. sajnálom, de én ezt éreztem akkor, és azóta is folyamatosan. ne csodálkozzon, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy legalább ne az legyen, hogy mindenki mosolyog, én meg beledöglök. nem, nem. harapok, morgok, hátha észreveszi magát. de nem jött össze, ez van.

én ugyanígy kiirtottam magamból az életet maga miatt, a jelenlétében egy kibaszott zeneszámot nem mertem meghallgatni amit szeretek, mert az összesről kijelentette hogy magát az zavarja. például. és hasonlók. a Kicsilány (és R) volt egyedül annyira fontos, hogy kiálljak magával szemben is, másokkal szemben is, és igenis azt tegyem, amiről tudom, hogy helyes és fontos. Azért voltam főleg az elején kizárólagos és kompromisszumképtelen, mert nem bíztam magában, nem tudtam, hogy jók lesznek-e a dolgok, ha egy picit is kieresztem őket a kezemből. és nem volt más, csak az, hogy tudom, hogy hogyan KELL csinálni ahhoz, hogy ne legyen szar az egész. mert nekem volt gyerekkorom. csodálatos. pont annyi, hogy az utána következő húszéves iszonyatot túléljem és még maradjon belőlem valami élet.

nem tudom azt észrevette amúgy – elnézést, tényleg nehezen olvasható ezzel a betűmérettel, minjárt át is állítom nagyobbra –, de én mondtam, hogy nem tartom magát szar alaknak, sőt, kifejezetten nagyszerű embernek látom, ezért próbáltam, ennyi ideig, és Kicsilánnyal is meg minden, hanem olyan helyzetbe kerültünk, hogy óhatatlanul is abba az irányba hat a gravitáció, hogy bántson. tudja van az a kísérlet a rabokkal meg börtönőrökkel, amikor az önkétes alanyok egyik csoportja hatalmat kap a másik felett, és egy idő után a börtönőrök óhatatlanul elkezdik kínozni a „rabokat”.
valami ilyesmibe csúsztunk bele, és változatlan feltételekkel nem lehet ebből kimászni, főleg úgy, hogy maga kiválóan igazolja a saját viselkedését, nem képes őszinte, nem lekezelő, nem belemagyarázó megbánásra, és amíg ezt nem teszi meg, addig nem fogok megbocsátani és nem fogok felejteni.

kettős mérce

avagy:

Igen, ez most életrajzi. Bovaryné meg, ugye mint tudjuk, én vagyok.

http://yitsushi.folyam.info/2013/05/feleloseg-vs-ego-segitseg.html

á, szóval innen jön a hitelrombolás. akkor beszéljünk. kitálalsz, kitálalok.

az van, hogy eleve elbaszott alapokról indult a kapcsolatunk, és ezen már nem lehet segíteni. én belefáradtam az egymáshibáztatásba, a kommunikációképtelenségbe, az érzelmi zsarolásba, abba hogy akármit mondok vagy gondolok az szar (emberből vagyok és géniuszból, kell nekem is az elismerés, és az érdelmes véleménycsere lehetősége, amit érdekes módon téged leszámítva a legtöbb barátom képes produkálni, sőt mások előtt te is), és maga az egyetlen objektív nézőpont az univerzumban. nyilvánvalóan, hogyne, hiszen maga könnyű ember és megnyerő, természetesen mindenkin segít, a legjobb bántalmazó az, akiről mindenki azt gondolja hogy ő aztán soha. nem tudom, hogy hol a faszban volt ez a nagy tenniakarás az elmúlt három évben, hányszor kértem, hogy segítsen, csak legyen ott és fogadjon el és hadd lehessek az, aki valaha voltam és aki lehetne belőlem.

egyáltalán nincs nagy egóm, sőt az elmúlt hét évben elég komoly önbizalomhiány sújtott (kicsit jobb már, de még tart), fogalmam sincs, hogy ezt honnan veszi (talán magából indul ki, nem tudom). soha nem mondtam, hogy én jól csinálom a dolgokat, vagy nincsenek hibáim, vagy a gyakorlatom maximálisan megfelel az elveimnek. se a Kicsilány kapcsán, se máshogy. az, hogy szó nélkül elmegyek, az egész egyszerűen annyit jelent, hogy nincsenek eszközeim magával szemben és feladtam, nem érdekel mit gondol, hogy próbál-e megérteni vagy beleélni magát a helyzetembe.

rendkívül undorító egyébként, ahogy kiteregeti az életünket gyakorlatilag az egész Googleplusz szeme láttára, tetszeleg a Jóapa szerepében, és egyébként kizárólag a játszótérig hajlandó elvinni a gyereket, amúgymeg természetesen magának KELL a szabadidő, én meg ha végre egyszer maximálisan tudok azzal foglalkozni, ami inspirál, és amit jól csinálok (nem mellesleg azért nem járok haza mert a) az a vége hogy veszekszünk vagy maga zúdiítja rám hogy én mekkora szar alak vagyok, b) azért hogy legyen pénzünk, amit úgyis nyolcvan százalékban a maga fasságaira fogunk költeni. az én kibaszott prémiumomból akart céget alapítani, hogy otthon baszhassa a rezet. az én komplett fizetésemre adósította el magát fél évre úgy, hogy kemény három szóban így _megemlítette_, hogy ez magának milyen kurva szükséges, amikor a kibaszott gázszámla nem volt befizetve, és közelgett a tél).
vegye úgy, hogy ezzel végeztünk, maga álszent rohadék, vigye a gyerekét, remélem legalább őt nem fogja bántani, ha megteheti, én megtettem ami tőlem telt (nem a maga napi két órájától olyan jóarc és vidám, hanem az én kínkeserves huszonkettőmtől, a baltával kifaragott szeretet-árnyéktól, amiben MAGA egy kibaszott szalmaszállal nem segített nekem.)

vegyük úgy, hogy akkor az utóbbi fél évben maga is kapott némi kósolót a szarból, amit az elmúlt három évben egyedül nyeltem, az utóbbi két hétben az egyedüllétből is (mondjuk persze magának ott van a bébiszitter akire bármikor rábízhatja a kicsilányt, aki már hároméves és nem kell félóránként pisilni vinni meg tejet fejni neki, de nembaaaj maga nagyon jó apa (pont mint Anglachel) mert, ahogy mondani szokás, fürdetésre hazaér.)

sajnálom, hogy találkoztunk, hogy így találkoztunk és így válunk el. az a helyzet, hogy visszaélt a helyzettel, hogy ott voltam egyedül, mennem is alig volt hova, célok, álmok remények nélkül, és maga olyan embernek tűnt, akivel megpihenhetek és újra felépíthetem magamat. ez nagyrészt megvalósult, és ebben van része magának is, de sajnos volt egy olyan pillanat, amióta már nem tudok megbízni magában, és azóta nagyon-nagyon romboló ez az egész, és igen, ennek következtében én is egyre agresszívebb és gonoszabb leszek. nem akarok az lenni. boldog akarok lenni újra és szabad, mászkálni és nevetni a Kicsilánnyal (igen, néha másokon), talán egyszer magával is (maga valóban nem szar alak, a jelenség, amire rámentünk, rendszerszintű), a barátaimmal, akik szeretnek vagy tisztelnek vagy csak nem félnek tőlem. beszélni akarok, írni, rohanni, táncolni, ugrálni, mert kell, és nem akarom nagyon jól tudni, miről maradok le (igen, Évus blogja csodálatos hely, és életmentő).

kívánom neked, hogy találj valakit akit hajlandó és képes vagy méltó módon szeretni,
legyél boldog. szerettelek.

Maga gyönyörű ember…

• – Egyszer azt mondtad, hogy talán nekem is olyan emberre van szükségem, aki nem az én „teremtményem”, hanem független, önállóan gondolkodó és akarattal bíró személy. Nos, képzeld csak, úgy néz ki, hogy sikerült találnom egyet! Nagyszerű, erős valaki, akinek legalább annyi energiája van, mint nekem, sőt, néha még nekem kell tartanom vele a lépést. Rendkívüli dolgokat hozunk ki egymásból!
  – Igazán? Nos, ha tényleg ilyen kapcsolatot találtál, akkor ennek igazán örülök, és ti is örüljetek egymásnak de nagyon-ám! Arra az egyre viszont mindenképpen figyelmeztetnem kell téged, az egyetlen fontosra amibe nekem mindig beletosszta a fejemet az élet: nem szabad elveszítened önmagad!
  Akármennyire is szereted a másikat, a magad számára a magad boldogsága az első. Ha ezt nem tartod szem előtt, ő sem fog tudni boldog lenni veled.
  – Miért jössz nekem ezzel már megint? Tudod, hogy én ezt már egyszer eljátszottam és nem, nem kérek belőle újra.
  – Azért, mert én is nagyon sokszor eljátszottam, és mégis csak mostanában jöttem rá, hogy pontosan miről is szól ez a minta, hogy működik és hogyan tudom elkerülni. Mert nem olyan, hogy egyszer kiatalálom és akkor meg van csinálva, hanem ez egy folyamatos küzdés – gyakorlatilag az ezeréves patriarchális beidegződés miatt az egész társadalom ebbe a Feleségszerep nevű szarságba rángatja bele az embert ha nőnemű – természetesen öntudatlanul, merő jószándékból, és egy ilyen erős, „nagyszerű ember” mellett (nem macsóságra gondolok, az buta dolog és könnyű átlátni rajta, hanem a valódi függetlenségre, saját elképzelésekre és vezetői készségre) könnyen bele lehet kényelmesedni egy ilyen állapotba (nagyon leegyszerűsítve az az állapot, amikor a „szeretteid” érdeke, jóléte érdekében folyamatosan túlvállalod magad és feladod a saját igényeidet, míg végül már el is feledkezel róluk).
  Szóval:
  Egy ilyesféle kapcsolat legalább annyira szép tud leni, mint veszélyes. Ezt mindig vedd észre benne (mert mindig ott vannak a jelek, hogy ez bizony ilyen műfaj, csak az ember néha hajlamos rájuk borítani a rózsaszín takarót).
  A szerelem meg szinte sosem olyan, hogy összejöttünk, szerelmes vagyok, hacsak nem hónapok, évek óta kerülgetitek már egymást, illetve van olyan, hogy valakivel nagyon könnyen összehangolódtok és vágytok egymásra – ez valószínű az erős biológiai kompatibilitásban gyökerezik – és akkor szerelemelsőlátásra (ilyennel pl. találkoztam néhányszor a magam részéről, de nem garancia semmire és nem szabad tőle többet várni, mint néhány-sok felemelő pillanatot, illetve mivel az ilyesmi egy általában elég látványos kifelé is, nagyszerű történetek tudnak kerekedni köréjük – nem véletlen, hogy ez olyannyira közkedvelt téma az irodalomban).
  
  – De nem tudok leállni a rohanással, a kereséssel. Vágyom a házasságra, a biztonságra, egész életemben erre vágytam.
  – Nem tudom.
  Én bevallom, nem tudom őszintén támogatni senkinek a házasodási terveit, hacsak nem tolkíniták. 
  – Na ezt nem értem. Miért?
  – Kifejthetem, de nem biztos, hogy rövid lesz. Így is kéred?
  – Hozom a teámat és jöhet.
  – Rendben. Szóval ha klasszikus otthonlevős-gyereknevelős házasságban élsz (de sokszor akkor is, ha „csak” párkapcsolatról van szó, akkor majdnem elkerülhetetlenül belecsúszol ebbe a helyzetbe, mert a helyzet, a tásadalmi nyomás, a saját nőiszerep-szocializációd, a társad férfiszerep-szocializációja mind errefelé nyomnak. A végeredmény pedig sokszor kiborító: egy végtelenül megalázó, alávetett életforma tele kimerültséggel, csendes keserűséggel és boldogtalansággal, mert a mi társadalmunk azt tanítja, azt próbálja lenyomni minden eszközzel (finom és brutális eszközök egyaránt) a torkunkon, hogy nőnek (és öregnek, gyereknek, ha már itt tartunk) lenni szívás, és ez a normális, ez a „sors” aminek lennie kell és még persze mosolyogjunk is hozzá, különben nem vagyunk elég jók és nem szeretjük a családunkat és ilyeneket még gondolni sem szabad.
  Nagyon sok emberen látom, hogy úgy van kihasználva ilyen önkéntes társ- vagy anyaszolgaként, hogy észre sem veszi, hogy miért nem érzi jól magát. Hogy nem tűnik fel neki, hogy nem neki kellene mindent csinálni, egész nap dolgozni a házzal meg a gyerekekkel (+ még ha van munkahely akkor azzal is), és a férfi meg (akár minden bántó szándék nélkül, a nő kezdeti lelkesedéséből, megfelelni akarásából vagy felgyűlő energiáiból eredő szolgálatait elfogadva) alapnak veszi ezt a felállást.
  Lehet még taglalni ennek az enyhébb és durvább formáit, jellemzőit, de azt hiszem, láttál már te ilyet, voltál is valami hasonlóban, tudod, miről beszélek.
  

  – Igen, tudom. De nem hinném, hogy ez a férfiak hibája lenne.

  – Én sem hinném. Ebben a tásadalomban ez egy megkerülhetetlen jelenség, mint a Naprendszerben a Nap vonzása,  mert az egész civilizáció a szisztematikus kizsákmányolás alapkoncepciójára épült. Akik erősebbek és megtehetik, azok a mások kárára gyarapodnak. 

  Folyamatos munkára van szükség ahhoz, hogy legalább a magunk életében kiegyensúlyozzuk ezt a hatást, és nagyjából két részét látom ennek a munkának: egyfelől az egyéni részt, hogy végtelenül tudatosan és kérlelhetetlenül kiállsz magadért és ha valami nem jó neked és érzed, hogy kezdesz–kezdtek ebbe a fajta szarba belecsúszni, akkor igenis felborítod az asztalt, még ha sokkal könnyebb is lenne befogni a szádat.

  De egyedül ezt kurva neház folyamatosan csinálni és csinálni, és sokszor van olyan, hogy a Másik – legyen bármilyen értelmes és jóarc is amúgy –, meg sem érti, ha ilyenekről beszélsz, vagy hogy te ezek miatt ténylegesen és jogosan szarul érzed magad, és leszól hogy mit pattogsz, ezek nem valós, létező problémák (mert nem tanuljuk meg ezt felismeri, kimondani, nem tanuljuk meg, hogy ilyenek vannak, szinte fogalmaink sincsenek rá). És ha ezt másoknak elpanaszolod, mindenki vele fog egyetérteni, mert ebben a mentalitásban vagyunk nevelve szinte mindannyian.
  És olyan is van, a másik annyira nem tud ebben változni, hogy végül az lesz a kisebbik rossz döntés, ha otthagyod, bármennyire jó is vele egyébként, ha nem akarsz, nem tudsz belenyugodni abba az iszonyú, békés majdnem-életbe, amit a szükségleteid és álmaid feladásától a legjobb esetben remélhetsz.

  
  

  – Talán az ő házasságuknak is ezért lett vége.

  – Nem tudom, én ebbe nem látok bele. Amennyit belőle megismertem, az alapján nagyonis el tudom képzelni, mert ő egy rendkívül értelmes, nem harsány valaki, de mégis éreztem benne valami alapvető magabiztosságot és az élet szeretetét, és azt hiszem, valóban olyan ember, aki hosszú távon nem bír élni egy ilyen kapcsolatban, és ezt kimondani is hajlandó, ha nincs másik út.
  Persze a párjának alighanem rohadt kényelmes volt ez az egész, így ebben a formában. Van egy irtó jó nő feleségem, aki főzögget otthon meg kedves mindenkivel és tesz a közösségért, és ezért az én faszságaimat is elintézik egy legyintéssel, neveli a gyerekeket, kedvesen elmegy velük lefeküdni korán, hogy én szemrebbenés nélkül partizhassak (mert ez a szokás, hogy a gyerekek maradjanak csak ki a dolgokból, és persze a zannyuknak meg mellettük a helye), aztán néha nagy kegyesen kitörlöm a seggüket, hogy demonstáljam mennyire űbermájer apuka vagyok – persze őket szeretem tényleg, mert vidámak és jóarcokés sokat adnak az életemhez, és szoktam velük játszani ha épp olyan kedvem van, jó kikapcsolódás.
  Megértem, hogyha elege volt ebből, és inkább vállalta, hogy megszakad a szíve, de ezt ő nem csinálja tovább.
  Persze ez csak gondolatkísérlet, lehet, hogy nem is erről volt szó, de az elmondások és a történet motívumai gyanúsan ezt a képet látszanak kiadni.
  Egyébként én magam is jó néhányszor közel jártam hozzá, hogy így tegyek, és fenntartom a lehetőségét, hogy mondjuk elköltözzek Ltől függetlenbe, ha máshogyan nem tudunk mindenkinek jó viszonyt fenntartani. Nálunk szerencsére kevés az igazán rendszerszintű, összeférhetetlen különbség, sokkal jellemzőbbek a napi faszságok, amelyek némi jóindulattal és tudatossággal kezelhetők, úgyhogy egy nagy mélypont után, amikor végül eldöntöttem, hogy bármi is van, azt teszem, amit a legjobbnak látok, most jó vele, és olyan, mintha most, a megfulladás előtti utolsó pillanatban rúgtam volna fel magam a felszínére valami iszonyú, feneketlen mélységnek.
  Azt hiszem, valami olyasmi történt, hogy azzal, hogy ezt kimondtam magamnak és neki, többé nincs hatalma fölöttem (pontosabban nem érzem úgy, hogy lenne vagy lennie kéne) és ezáltal nincs hatalma ennek az elvárásrendszernek sem. Régebben beszéltem a szabadságról, mint az eszméktől való függetlenedésről – többek között ilyesféle dolgokra gondoltam. Most már egészen rajtunk múlik, hogy mit kezdünk egymással és az egészünkkel, és ezt újra és újra nekünk kell kitalálni, mert nincs, aki vagy ami megmondja, mi legyen. Az eszmék, remények és álmok csodálatosszép és igencsak hasznos dolgok, hiszen inspirálnak, elképzeléseket adnak, lehetőségeket és irányokat mutatnak. De a döntést nem adhatjuk át ezeknek az absztrakcióknak, mert ez nem az ő dolguk és nem is jók ebben, mert pont csak az irányt mutatják, az utat nem. Az út megkeresése – és a számunkra megfelelő irány kiválasztása is, ha már itt tartunk – miránk marad, helyzetben és időben élő lényekre.

  
  

  – Sok szöveggel ezelőtt azt mondtad, hogy két tényezője van annak, hogy ne csússzunk bele egy feleségszerepbe. Az egyéni erőfeszítés oké, világos, de mi a másik? 

  – Tényleg, köszönöm, hogy eszembe jutattad, nem akartam volna elfelejteni mert fontos. Szóval a másik része a dolognak, hogyha van egy olyan „ellenkultúra”, erős közösség körülötted, ahol nem ez a norma, hanem hogy a nők erősek, függetlenek, a közösség fontos, megbecsült részei, és ha elkezdesz belecsúszni vagy belemászni egy elnyomó kapcsolatformába, akkor húszan esnek neked, hogy basszus ezt így ne csináld, látjuk rajtad, hogy ez így rossz neked, légy észnél és állj ki magadért – illetve a férfiak eleve nem vagy kisebb eséllyel válnak elnyomóvá (hagyják, hogy szolgáló-mártírt csinálj magadból), mert nem ez az alapelvárás, a minta; illetve ha mégis ilyesmi adódik, akkor őket is seggbe rúgják a többiek, hogy most komolyan már, mi a faszt képzelsz magadról, ne csináljátok már ezt egymással.

  Azért is mondtam, hogy a tolkínita házasságokkal jellemzően nincs bajom (sőt, kifejezetten örülök, ha egy újabb köttetik vagy szóba kerül, hogy így lesz), mert nálunk van valamiféle kezdeménye az ilyen „szociális vészcsengő-hálózatnak” a sokféle szoros egyénközi kapcsolat, a pletyka- és véleményhálózat révén, illetve mind az alap értékeink, mind a közösség történetéből eredő társas mintáink (kezdetben, s még talán most is jelentős nőtöbblet volt a közösségben és azok is lelkesek, aktívak, olyan nagyon valamilyenek, és a férfiak egyénileg, lassanként épültek be és lettek jelen nagyjából egyforma súllyal) eléggé pozitívak és egalitariánusok, a lányok értelemszerűen csinálják a dolgokat, amit szeretnek és ezért elismerik őket (a társaság jelenlegi formális vezetője például szintén nő). Érdekes (bár szerintem értelemszerű) módon ez nem vezet a fiúink „elférfiatlanodásához”, virágzanak a lovag-eszmények és -gyakorlatok (például néhány nagyon értelemcentrikus emberkét leszámítva kb. mindenkinek van vagy volt köze harcművészethez), szívesen vállalnak szervező-vezető szerepet és jellemzően jól csinálják, illetve a klasszikus értelemben véve udvariasak és segítőkészek is anélkül, hogy ezt megalázóan, érzéketlenül tennék.
  Na de ezek neked sem újdonságok, szóval szerintem nem is ragozom tovább.

  Azt hiszem, nem véletlen, hogy az egyetlen embernek, akit a közösség valóban és végérvényesen kivetett magából, és soha semmilyen körülmények között nem fogadna vissza, az volt a bűne, hogy két lánnyal is súlyosan elnyomó, sőt bántalmazó kapcsolatot épített ki. És volt, hogy én is éppen csúsztam bele – majdnem bele is zuhantam – egy ilyenbe, de amikor láttam, hogy ő összeférhetetlen a közösséggel, akkor észhez tértem és pánikszerű gyorsasággal kiléptem belőle.

  – De a mi kapcsolatunk az előzővel szintén sok ilyen elnyomó-önfeláldozó mintát tartalmazott, még se rugdalt seggbe minket senki… 

  – Most komolyan, az évekkel ezelőtt volt, a faszom se tudja, mi volt akkor. Lehet, hogy nem volt világosan látható kívülről, vagy éppen nem volt közel annyira senki hozzátok, hogy észrevegye. Meg hát van olyan is, hogy a benne levők nem hallgatnak a többiekre, annyira nem látnak ki belőle – hmm, gondolom érthető, hogy ilyenkor az ember jobban teszi, ha nem a falra hányja azt a borsót, hanem elrakja későbbre, amikor előjöttök a fal mögül éhesen és fáradtan egy megterhelő időszak után. Meg persze ez a „háló” sem tökéletes, sőt szerintem még sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy igazán hatékonyan működjön. De létezik, és ez nagy dolog, nagyon megkönnyíti az ember életét. Én igyekszem tenni a fenntartásáért, fejlődéséért azzal, hogy kimondom, hogy van – mert én a Megfogalmazások embere vagyok.

  És tudod mit? Te meg segítesz nekem kimondani a dolgokat, csak azzal, hogy itt vagy és beszélünk. És ez nekem nagyon fontos, mert csak így tudok igazán könnyen megnyilvánulni, valódi beszélgetésben, valódi valakinek. És ez szinte mindannyiunkkal így van, mert ilyen az ember – bármilyen jelentős teljesítményhez, még az önálló, egyéni munkához is inspiráció és megértés kell, azt pedig a társas érintkezés generálja. Aki valóban egyedül marad, remény vagy akár emlékek nélkül, az nem alkotó lesz, hanem halott. Szóval köszönöm ezt a mostot, hogy vagy meg hogy beszéltünk.