Adott két zseniális ember. Téged talán nem kell bemutatni, de azt hiszem, bárki, aki látott már valódi alakomban – bárcsak te is találkoztál volna vele –, megmondhatja, hogy én is eléggé az vagyok. Definíció: tanulékonyság, rugalmasság, a dolgok villámgyors átlátása és magas szintű megvalósítása. Tisztalátás, a megfogalmazás találósága, elkötelezettség a világ sokfélesége, a Gyönyörű Univerzum iránt. Az örök emberi.
Ott van ez mindenkiben, de mennyire kevesen vannak azok, akiben kinő a Szellem, megmarad, nem sorvasztja el rendszer, hatalom, elvárás és szenvedés. Csodálatos ember vagy és én is az vagyok.
De.
A helyzet, a Nagy Büdös Helyzet olyan, hogy nem kedvez a szabadságnak és az emberi lényegnek. Vannak változások, jó irányba haladás, de az emberiség minden erőfeszítése is kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a rendszer tehetetlenségét, az évezredes rendszerét, amit mi civilizációnak hívunk, és alapvető működési elve az, hogy vannak erősek és vannak gyengék, és az erős elnyomja a gyengébbet, mert megteheti és úgy gondolja, hogy ez a helyes hozzáállást.
Pszichológiailag ez a viselkedésminta súlyos fiatalkori trauma-sorozat eredménye, és gyanús nekem, hogy az emberiséget is valami óriási, feldolgozhatatlan kollektív trauma billentette ki a lelki egyensúlyából és lökte bele ebbe az ördögi körbe. Sok kultúra őriz emléket kataszrófákról, bűnbeesésről és hasonlókról.
Ha körülnézünk a természetben, látjuk, hogy ez a fajta viselkedésminta csak egy kis szelete a dolgok működésének, és az egymástól függő, sokféle erők egymást gazdagító közössége sokkal jellemzőbb minta, és ez minden élet alapja. Ha az első baktériumok nem lettek volna képesek együttműködni, akkor az élet a kezdetekkor felfalta volna önmagát, és mi meg aztán főleg nem lennénk.
Az emberi kapcsolatokban is jól kirajzolódik a minta. A rendszer az erő-viszonyoknak kedvez, és ezért mindig a nem erőre alapuló vagy az erő mércéjével mérve gyengébb létformák – nők, gyerekek, békés társadalmak, természeti rendszerek stb. húzzák a rövidebbet. Az élethelyzetek, hiedelmek és konvenciók is a szervezőelvet követik, tehát a hierarchikus, a „felső” csoportok rövid távú érdekei köré szerveződnek, és a hatalom megtartását szolgálják.
A lényeg az, hogy ebben a közegben csak hihetetlenül szerencsés esetben, mindkét (minden) fél részéről óriási erőfeszítést és tudatosságot megvalósító, és megfelelő energiatartalékokkal rendelkező emberi pár vagy közösség tud olyan szabad, egyenlő és testvéri viszonyrendszert létrehozni és fenntartani, amelyből mindkét fél (csoport) profitál, ami szimbiózis és nem parazita-viszony.
Pedig nem véletlenül vágyunk erre. Az ember az ilyesféle win-win kapcsolatokra van kitalálva. A zsigereinkből, az elfojtott álmainkból, a függőségeinkből tudjuk, hogy ez az, amire végeredményben mindenkinek alapigénye: a szeretet, az elfogadás, a szabadság. A testünk és a tudat-alattink emlékszik, és ha nem kapjuk meg ezt, akkor előbb-utóbb megőrülünk vagy elsorvadunk.
Mi olyan helyzetből indultunk, hogy egyre jobban elcsúsztunk egy függőség-kiszolgáltatottság alapú viszonyrendszer felé (ugye a civilizáció alapmintázata), és mindketten borzasztóan szenvedtünk a következményeitől, és közben, hogy legalább ne legyen annyira rossz, falat húztunk magunk közé. A Kicsilánynak legalább volt egy macskaajtó, de sokszor a gyerekek is sakkfiguraként vannak rángatva az ilyesféle folyamatban.
Túl vastag lett a fal, haragból, büszkeségből és időhordalékból összetákolt, szörnyű, berlini. Kicsit néha bontunk rajta, és valahol ott a másik oldalon van még valaki, aki fontos, és jó lenne, de nagyon belőlünk van. Most, mintha valahonnan szereztünk volna egy munkagépet, vagy éppen közben felrobbant az egyik oldalon az atomerőmű, és a fele összedőlt, de nagyon fáj a létezés. Alig élünk. Nem tudjuk egymást meggyógyítani, legfeljebb magunkat úgy-ahogy. Lassan, nagyonnagyon lassan.
Menjünk, váljunk szét, keressük meg az élet vizét. Aki megtalálja, visítson!
