Csendes vidéki kávézó (Yokohama Kaidashi Kikō)

Nem vagyok nagy képregényes, de ez a manga nagyon szép, ajánlom mindenkinek.

Az alább linkről letölthető magyarul:

http://www.manga.hu/index.php?id=43&content=forditas

Az a fajta harag meg elégedetlenség, amiről hiába beszélsz, tulajdonképpen csak hallgatsz róla. Talán mert félsz mindenkitől, aki hajlandó lenne meghallgatni, talán mert nincsenek kompatibilis fogalmaitok a megértésre, és a meg-nem-értés nem segít, inkább rombol, nekem bazmeg ne magyarázza senki, hogy a dolog nem létezik, amikor ép értelmű vagyok és látom, és tudom, hogy mások is látták, látják, de ők már mondjuk nem élnek vagy messze vannak.

Ugyanakkor sokszor eszembe jut az, hogy a jekána anyukák* alig beszéltek a gyerekükhöz, alig játszottak vele, csak tették a dolgukat, vízért mentek, főztek, stb. (…) Mit értenek meg és mit tanulnak el tőlünk, ha mi egész nap a számítógép előtt gubbasztunk?

Például a számítógép konstruktív használatát nagyonis eltanulhatják, ami nem haszontalan, ha tíz év múlva is fogunk használni ilyesmit. Ha az ilyesféle ülőmunka nem a soksokórán keresztül megszakítás nélkül gép előtt zombulást jelenti (és a mi érdekünkben is jó, ha nem így van), nem hinném hogy különösebb gond lenne vele.

A szellemi tevékenység nem okvetlenül különbözik a babfejtéstől vagy a kapálástól vagy bármilyen más hagyományos tevékenységtől: ugyanúgy bele lehet merülni a külvilágot teljesen kizárva, de ugyanúgy nem árt neki, ha időközönként megszakítja az ember (sőt, amennyire tudom, rontja a hatékonyságot, ha negyed-fél óránál hosszabban összpontosít az ember egy dologra, kellenek a közbevetett szünetek – a pomodoro nevű hatékonyságnövelő technika például ezen a felismerésen alapszik).
Ugyanúgy lehet valamiféle hagyomány része.
Hogyan olvasunk. Hogyan használunk gépet,  netet. Mit kivel hogyan kommunikálunk, kit veszünk komolyan. Egy gyerek bármit el tud sajátítani direkt tanítás nélkül, a gondos megfigyelés és gyakorlás útján, amiből nem hagyjuk ki, amire van alkalma és ideje, amit megfigyelhet, gyakorolhat, amiről kérdezhet.


Kiskoromban szerettem az írógéppel, nagyanyám albérlőjének a gépével szórakozni (a játékok nem kötöttek le, a tényleges, valamire való programokkal kísérleteztem, rajzolgattam, beállításokat, színeket, eszközöket próbálgattam, később programoztam, ilyenek).
Nagyobb koromban képes voltam hosszasan figyelni, ahogy a fogadott nagyapám ül a gép előtt és a könyvét írja vagy netezik; szerettem elgépeléseket vadászni a szövegben, és ha láttam, hogy elsiklott fölöttük, szóltam. Ha épp egy rész végére jutott, megkérdeztem, ha valami eszembe jutott, kicsit beszélgettünk, de összességében nem ez volt a fő szempont, maga az indirekt, szemlélődő részvétel tökéletesen kielégítő volt.


* Jean Liedloff egy utazó volt, aki először fogalmazta meg a modern csecsemőgondozási és gyereknevelési gyakorlat (lényegében a korai szeparációval, szisztematikus sírni hagyással és erős szülői kontrollal, mesterséges pótszerekkel jellemezhető, a civilizált világban jelenleg uralkodónak mondható gyerekgondozási paradigma) kritikáját a jekána indiánok közé tett utazása alapján.

szószátyár könyvtáros

Már megint itt vagy? A többieket sose látom erre. Nem mintha baj lenne, gyere csak be. Hogy vannak anyád virágai? Néha látom, ahogy beszélget velük, nem tudom, miket mond nekik, de biztos szép lehet, ha ennyire nőnek tőle. Van teám ott hátul, szolgáld ki magad. Nekem most dolgom van a géppel, megint vacakol, nem ad kapcsolatot valami miatt, de amíg az a disznófejű kinaj nem tolja ide az arcát, addig esélyem sincs rá, hogy rendesen megjavítsam. Pedig nyakunkon az Ünnep, nem maradhatunk kapcsolat nélkül. Még a végén ránk jön valami ork horda mulatozás közben, aztán az őrök meg leshetik onnan a külső Körből, ahogy széthordják darabonként a falut is meg minket is. Te jóban vagy Urlahhal, ha látod, szólj neki, hogy jöjjön át, hátha kitalál valamit. Borzasztó ember, de ezekhez nagyon ért.
Hogy az ott? Az is egy gép, persze. De nem sokra megyünk vele sajnos. A Medve se egy mai darab, ez meg még annál is öregebb, csak arra jó, hogy a régi könyveket tartsam rajta. Meg néha sakkozni szoktam vele, ha már nagyon hiányzik. Amióta Morrȳn meghalt, nem igazán van kivel játszanom, a többiek itt a faluban mind kutyaütők. Persze, de te még fiatal vagy, ezek meg már évek óta gyűrik egymást a Trollban, azalatt megtanulhattak volna. Na mindegy, ő bajuk.
A Könyv? Igen-igen, azt ígértem neked legutóbb. Ott van az Olifánton a könyvtáradban, mindjárt keresek valami kábelt, azon áttöltheted. Tessék. Hîr i Chyrf o thegil Dolcín, klasszikus sindarin fordítás, ahogy kérted. Van papíron is valahol a raktárban, de gondolom nem akarsz akkora köteget hurcolászni. Az amúgyis inkább az írás miatt érdekes, még az egyik Első csinálta vagy negyven éve, nagyon szép, míves betűkkel. És túl értékes ahhoz, hogy az unokaöcséid megrágcsálják. Jut eszembe, ha látod Curufint, mondd meg neki, hogy ha még egyszer ott hagyja az olvasóját a patakparton, akkor felaprítom és eladom orkeledelnek. Nem viccelek! Ezek szinte mind antik darabok, ma már nem is gyártanak ilyet, legfeljebb mi összerakhatjuk a kinaj lomokból, vagyonokért, ha tudjuk! Na mindegy. Szerencsére pont arra jártam. Ha eljön hozzám, még egyszer kaphat egyet, de ez az utolsó.
Szóval sindarint gyakorolsz… szép. A vendégek előtt akarsz felvágni? Vagy segíteni akarsz nekik eligazodni? Biztos lesz, aki értékelni fogja, már csak azért is, mert nem minden tolkínion beszél úgy, ahogy mi. Az még csak-csak ugyanolyan, amikor teát kérnek vagy panaszkodnak a melegre, de ha ennél bonyolultabb dolgokról akarsz beszélni velük, az már nem biztos, hogy könnyű lesz. Hogy miért van ez? Troll egyszerű: a mi őseink magyarok voltak, az övéik meg nem. Nem, nem olyan madiar voltak, mint amiket láttál, se böszmemarha-csordák, se magasló-attitűd, az akkori magyarok inkább a királyságbeliekre hasonlítottak. Az történt, hogy amikor az elsők elkezdték használni a nyelvet, akkor az addigi nyelvük hatott az újra, mondhatni, tanultak egymástól. A vége pedig az lett, hogy ma mindenki tolkorint beszél (persze akik országban élnek, azok ismerik az ottani országnyelvet is), de mindenki máshogy. A mi nyelvünk állítólag nehezen érthető a nyugatabbra élőknek, még annak is, aki jól beszéli a klasszikust. De tudod, a mesterem erre azt mondta, amikor valami goloz követ felemlegette neki, hogy: „Ti angolwais – és ez egy csúfolkodó megjegyzés volt, hiszen az ő nyelvükben ez a szó nem is létezik, a Tolkīnionnason belül inglathrimnek nevezik magukat –, ti angolwais meg a többi nyugatlakó, ti már száz éve is erre panaszkodtatok, amikor a Professzor még a világon se volt. Ha nem akarjátok venni a fáradságot, hogy megértsétek a beszédünket, akkor legalább találjatok valami jobb kifogást.”
Azért persze jó, hogy van sindarin, amit mindenki ismer valamennyire. Fontos, hogy használjuk, értsük, tudjunk beszélni a többiekkel. Örülök, hogy ennyire érdekel. Nem sokan vállalkoznak rá, hogy végigolvassák a Könyvet klasszikus nyelven (elárulom, van, aki beszédnyelven sem, vagy egyszer aztán az elég is), még akkor sem, ha amúgy teljesen jól eltársalognak rajta, ha úgy adódik. Ha elakadsz, vagy bármi kérdésed van, szóljál, szívesen segítek. Viszont most tényleg lemegyek, megrugdosom a Medvét, hátha összeszedi magát és hajlandó lesz megint kapcsolatot csinálni. Jó olvasgatást.

Tájkép

Az utolsó hegyre felkapaszkodva megpihentek és hagyták, hogy a szívükön végigkússzon a visszatérés öröme. Saidab végignézett a Völgyön: a fák közt elszórtan  kunyók dombjai nőttek ki, némelyikről egy-egy üvegtábla csillogása árulkodott vagy száradó ruhák foltja, füst; de ebből a távolságból a legtöbb beleveszett a sűrűbe, ahogy az rendjén is volt.

Meg kell találni az erdő dallamát – ez a mondás jutott eszébe. Még attól vén istartól hallotta kislánykorában. Ha most látná, amit ő, bizonyára elégedett volna a munkájával. Ennek a helynek a zenéje élő volt és gyönyörűszép.

Amiből élünk és amihez hozzáteremthetünk.

kis manifesztum

Mi, a Gwaith i Tolkínionnath –

Tolkien fiainak népe –
a Professzor szellemi gyermekeként
azért jöttünk erre a világra
hogy az ainuk és eldák példája nyomán
teremtő szívünkkel és szavunkkal
Arda rendje szerint élve
visszahozzuk a fényt a világba.

anyuka

Egy barátom blogján olvastam ezt a félmondatot, amely annyira jól összefoglalja a „jóanya”-ság gyilkos eszményének egyik jellemző mintázatát.

„és különben is, szedjem már össze magam, elvégre én anyuka akarok lenni, aki nem vehet ki betegszabit csak mert épp gyomorrontása van…”

De!
Egy úgynevezett „anyuka” is kivehet szabadságot, ha beteg vagy kifárad (lelkileg is!). Sőt, ki is kell vennie, különben hamar kinyírja magát vagy kiég és érdektelen, diszfunkcionális anya lesz belőle. még egy újszülöttel is lehet bizonyos dolgokban segítséget kérni (pl. apa, anya, nagyobb testvér, szomszéd nyanya ugyanúgy tudja hordozni meg kivinni pisilni, súlyosabb esetben ha nem tud szoptatni se, meg lehet kérni valakit, akinek kisgyereke van, hogy legyen a dajkája stb. Nagyobb gyerek esetén még könnyebb a helyzet).


Nekem pl. nagyon jól jött, hogy voltam idén táborban, mert pár dologgal eléggé tele volt a tököm és jól esett, hogy nem nekem kellett egész nap nekem figyelni N-re, hanem el tudott bóklászni szabadon anélkül, hogy minduntalan utána kelljen rohangásznom nehogy szétszedjen valamit, mert volt jó pár ember, akire teljesen mértékben rá lehetett bízni (pl. simán elvitték pisilni is meg minden), és az alapdolgokban (ne szedjen szét semmit, ne kerüljön veszélybe) mindenki figyelt rá.

A legszebb az volt, hogy ezek közül az egyik a helyiek ötéves kislánya volt, aki így egy személyben tudott játszótárs és pesztra lenni.