téli táj varjakkal

károgjatok             üvöltsetek
varjú népem          sakál népem
tegyétek amíg hallgatom
tegyétek amíg elbírom
még vicsorgok is 
                                kit érdekel?
játszom veletek
                                csak hogy örüljetek
veszítek
                                csak hogy örüljetek
mindent elveszítek
                                ne kelljen látni senkinek
ami világosabb a napnál
a napban
üresség harag van
a nap nem isten    ti vagytok az isten
a nap nem szeret  de ti sem szerettek
jó vagyok amíg jó vagyok
a jó
kedves
kiszámítható

legalább annyit mondjatok
ha kérhetem
hogy semmi baj velem
csak létezem
mint anakrón barbár
bosszantó farkas-emlék
éhségről és valóságról

nem írok

(a kkl-nek)

nem írok bazmeg

szerelemről

pedig micsoda új 

Nőnemű Nézőpont lenne

az Irodalomban meg minden

legyen nektek elég

a bájos kis litterandusz

a szerkesztő úrtól elalél

s a lapokra lepkeillatot lehel

mindig friss-üde új igét

az úri kedv amíg kitart

vagy jöjjön hát Ő

a Nő

ahogy szeretjük

piros harisnyás, szörnyű díva

kellően átégve, szívtelen

a sarkában jólnevelt botránykák lihegnek

s ha elbukik bennük – hát istenem

aztán itt-ott mutatóba

tisztes távolból körbejárható

értelmiségi családanyák

diplomalángnál, férjpapucsban

virrasztva ész és szív közé

verik a hidat – vagy csipke az

megmondja aki ehhez ért

ahány nyelv van, annyit öltök

vonatok partján, szörnyű télben

legyen már nektek elég

a szép meg a jó-nő

gumi és csont

de ebből elég van

nem írok inkább

csak nézek 

és 

pont

Varjú esős időben

Ott fönn a vastag ágon
Fekete varjú kuporog,
Összevonja, szétteríti esőverte szárnyait.
Nem hiszek csodákban,
Nincsenek véletlenek,

Hogy tűz lobbanna retinámon,
És nem gondolok
Arra, hogy a zavaros időből minta válna ki -
Hulljon a sápadt levél magában,
Nem kellenek nagy formák, ünnepek.

Bevallom azért, néha kivánom,
Hogy választ adjanak
A néma égből, s kapok is valamit:
Egy asztal, egy szék a konyhában
Be-belobbant egy ígéretet,

S az olcsó tüzet megtalálom -
Mintha olykor a legostobább dolog
Kapná kölcsön az ég lángjait
Megszentelve átabotában
Összefüggéstelen perceket

Azzal, hogy nagyság-, becsület-, álom-,
Mondhatni szerelem-közelbe ér. Mindegy, ballagok

Fásultan (mert hátha itt
Talál rám a puszta tájban),
Óvatos, szkeptikus leszek;

Nem tudom, milyen angyalra vágyom,
Hogy megemelje könyökömet; a varjú mocorog,

Mutogatja sötét tollait,
Rátágul minden érzék, hogy lássam
Az üres közöny helyett

Legalább rövid távon
A fényeket. Ha szerencsés vagyok,
Kitrappolom fáradalmait
Az évszaknak, talán majd
Összetákolok, lehet,

Valami lényeget. A csodákon,
Ha fel-fellángolások azok,
Majd túl leszek. És várom, míg beborít
Az újabb angyal szárnya,
Ha ritkán, eljön egy.

[Sylvia Plath, ford. G. István László]

„Tipikus tanármagatartás (…), hogy mindenki más viselkedésében látja meg a hiányosságokat, de a saját magáét nem kérdőjelezi meg. Könnyen elhittem, hogy én vagyok az okos, ha naponta nyolc órát töltöttem olyan helyzetben, amikor tényleg én voltam.”

(cím) nélkül

nem ismerted az éhséget          ne ismerd meg az éhséget
nem ismerted a hideget           ne ismerd meg a hideget
nem ismerted a félelmet          ne ismerd meg a félelmet
nem ismerted a fájdalmat         ne ismerd meg a fájdalmat
békében születtél                békében nyugodjál

Csendes vidéki kávézó (Yokohama Kaidashi Kikō)

Nem vagyok nagy képregényes, de ez a manga nagyon szép, ajánlom mindenkinek.

Az alább linkről letölthető magyarul:

http://www.manga.hu/index.php?id=43&content=forditas

Az a fajta harag meg elégedetlenség, amiről hiába beszélsz, tulajdonképpen csak hallgatsz róla. Talán mert félsz mindenkitől, aki hajlandó lenne meghallgatni, talán mert nincsenek kompatibilis fogalmaitok a megértésre, és a meg-nem-értés nem segít, inkább rombol, nekem bazmeg ne magyarázza senki, hogy a dolog nem létezik, amikor ép értelmű vagyok és látom, és tudom, hogy mások is látták, látják, de ők már mondjuk nem élnek vagy messze vannak.