Mostanában

Négy napja visz a lelkesedés, fényevőn és -alvón. Lehetek szomorú, az is valódi. Leszarhatom, az is valódi. Ez az a valóság, amit kerestem kétezerhatban, és onnan veszem a fonalat, akkor a kétségbeesésből néha kiragyogtam, és tudtam, hogy ez vagyok én, mégsem hihettem benne, hogy lehet lenni-ilyen.
Ez a most: időutazás az Időtlen Pillanatban, valami olyan, mintha beleestem volna egy feketelyukba, és most minden egyszerre múlt is meg jövő. Láttam múzsát és régiszerelmet, egy kultúra éppen-kibomló virágát, szín-pompázó embereket a Káptalanház Bolygón, mondhatom, hogy sok mindent láttam.

És egyedül nem megy. Nem a szerelem, az az úgynevezett és nagybetűs, ami hozza; nem a kötődés meg a kötelesség, hanem a közeg, ami felszít és ellenáll: a szél meg a szén. Ez a nem-egyedül, amitől az együtt-lét is szabad. És van ilyen. Kinő a repedt századok aszfaltrésein, a gyomirtót már kikacagja, a fűnyíró alatt lehajtja fejét. Közösség, közeg. Ma fű, holnap erdő.

Csendélet

A Lóri macskája újságíró,

körbekémlel, a cuccomban kotorászik,

kérdezi a cipőmet, miféle lény vagyok.

Nem tudom, bejöhet-e ide egyáltalán,

a macskás bácsi meg alszik mint az ördög,

meghúzom a farkát, arra csak tán felébred,

mint a régi szép idők – de hiába,

így hát, a biztonság kedvéért,

kitessékelem.

Spanyolviasz

Fűzfaköltő zengedezz,
majd valaki felfedez.

Nem volt könnyű

Nem volt könnyű boldogulni velem. Akaratos és keményfejű voltam. Szerettem a dolgok végére járni, s nem elégedtem meg azzal, hogy néhány szólamot el tudok darálni a kapitalista kizsákmányolók ellen. Láttam, hogy sokan a tagok közül úgy beszélnek a munkáskérdésről, mintha leckét mondanának föl. Bennem ezek a kérdések az önérzet és a végrehajtó akarat kérdéseivé lettek. Nem azért vitatkoztam, hogy másokat meggyőzzek, magamnak volt szükségem rá, hogy gondolataimat kimondjam, és így a füleimmel újra fölfogjam azokat. Nagyon sokat adtam arra, hogy amit kimondok, azt magam is értsem és higgyem. Éppen ezért sohasem szónokoltam, kérdeztem és kételkedtem, amit aztán igazságnak elfogadtam, az tisztán és keményen állt meg bennem.

(Kassák Lajos)

picit azért büszke vagyok magamra

egyszer sikerült csinálnom valamit, ami aztán azóta benne van néhány ember fejében; időről időre visszahallom. 

mit számít

értelmetlen, nyomorult világ. őrült fetrengés cukorban, zenében, mentesülve bármiféle valóság alól. akinek pedig köze van bármihez, az kap mindenki helyett is. eleget! nem én hívom a sorsot, csak minden a kezemben van, ha elengedem, összetörik. néha mégis, csak minek. az meg úgy üres – leginkább talán, hogy nem merek lenni, csak úgy, nem lehet. feladom, leszarod? nincs mit megosztani. azt hiszem, egyszer majd elnézitek azt is, az egyre vékonyodó kispolgári üvegburátok mögül, ahogyan vége lesz, jól. vagy nem, gondolom éppen el lesztek foglalva valami mással. futó gondolat, aztán tovább-állás, ez is micsoda borzasztó alak, nem kár érte. 

valahol sajnálom érte, hogy megmaradt. hamarosan ember lesz, és rá fog jönni, hogy egyedül van. nem hinném, hogy ezen én tudok változtatni – talán annyit, hogy ez nem a dolgok rendje, hogy így legyen. lehetne jó – és mit számít, ha jó?

Megint egy

Megint egy vénasszony.
Morcosan körülkeringve,
lassan kérődzött a nyűgén,
én meg mint a jámbor űrlény
néztem rá, mi lelte.
Végül kilehelte:
Az ön gyermeke
az utcán!
póráz nélkül!
sétál!
Ez nyilván szabályellenes
és erkölcstelen,
hisz mivé lesz így a kis lelke!

Ő volt a sokadik mára,
tőle lett egész
a bosszúság ezer üvegdarabkája,
illő, hogy az ő fején törjem újra össze.
Aztán megnéztem jól. Az arca időmarta,
centiméter vastag rettegés a bőre,
fel is rúghatom, már nem tanul belőle.

Így csak annyit mondtam:
Kedves Vasorrú Bába,
a tudomány mai állása,
hogy a szabadtartású gyermek
húsa porhanyósabb,
vitaminban dúsabb,
mint amit falak közt nevelnek.