nem írok

(a kkl-nek)

nem írok bazmeg

szerelemről

pedig micsoda új 

Nőnemű Nézőpont lenne

az Irodalomban meg minden

legyen nektek elég

a bájos kis litterandusz

a szerkesztő úrtól elalél

s a lapokra lepkeillatot lehel

mindig friss-üde új igét

az úri kedv amíg kitart

vagy jöjjön hát Ő

a Nő

ahogy szeretjük

piros harisnyás, szörnyű díva

kellően átégve, szívtelen

a sarkában jólnevelt botránykák lihegnek

s ha elbukik bennük – hát istenem

aztán itt-ott mutatóba

tisztes távolból körbejárható

értelmiségi családanyák

diplomalángnál, férjpapucsban

virrasztva ész és szív közé

verik a hidat – vagy csipke az

megmondja aki ehhez ért

ahány nyelv van, annyit öltök

vonatok partján, szörnyű télben

legyen már nektek elég

a szép meg a jó-nő

gumi és csont

de ebből elég van

nem írok inkább

csak nézek 

és 

pont

Varjú esős időben

Ott fönn a vastag ágon
Fekete varjú kuporog,
Összevonja, szétteríti esőverte szárnyait.
Nem hiszek csodákban,
Nincsenek véletlenek,

Hogy tűz lobbanna retinámon,
És nem gondolok
Arra, hogy a zavaros időből minta válna ki -
Hulljon a sápadt levél magában,
Nem kellenek nagy formák, ünnepek.

Bevallom azért, néha kivánom,
Hogy választ adjanak
A néma égből, s kapok is valamit:
Egy asztal, egy szék a konyhában
Be-belobbant egy ígéretet,

S az olcsó tüzet megtalálom -
Mintha olykor a legostobább dolog
Kapná kölcsön az ég lángjait
Megszentelve átabotában
Összefüggéstelen perceket

Azzal, hogy nagyság-, becsület-, álom-,
Mondhatni szerelem-közelbe ér. Mindegy, ballagok

Fásultan (mert hátha itt
Talál rám a puszta tájban),
Óvatos, szkeptikus leszek;

Nem tudom, milyen angyalra vágyom,
Hogy megemelje könyökömet; a varjú mocorog,

Mutogatja sötét tollait,
Rátágul minden érzék, hogy lássam
Az üres közöny helyett

Legalább rövid távon
A fényeket. Ha szerencsés vagyok,
Kitrappolom fáradalmait
Az évszaknak, talán majd
Összetákolok, lehet,

Valami lényeget. A csodákon,
Ha fel-fellángolások azok,
Majd túl leszek. És várom, míg beborít
Az újabb angyal szárnya,
Ha ritkán, eljön egy.

[Sylvia Plath, ford. G. István László]

„Tipikus tanármagatartás (…), hogy mindenki más viselkedésében látja meg a hiányosságokat, de a saját magáét nem kérdőjelezi meg. Könnyen elhittem, hogy én vagyok az okos, ha naponta nyolc órát töltöttem olyan helyzetben, amikor tényleg én voltam.”

(cím) nélkül

nem ismerted az éhséget          ne ismerd meg az éhséget
nem ismerted a hideget           ne ismerd meg a hideget
nem ismerted a félelmet          ne ismerd meg a félelmet
nem ismerted a fájdalmat         ne ismerd meg a fájdalmat
békében születtél                békében nyugodjál

Csendes vidéki kávézó (Yokohama Kaidashi Kikō)

Nem vagyok nagy képregényes, de ez a manga nagyon szép, ajánlom mindenkinek.

Az alább linkről letölthető magyarul:

http://www.manga.hu/index.php?id=43&content=forditas

Az a fajta harag meg elégedetlenség, amiről hiába beszélsz, tulajdonképpen csak hallgatsz róla. Talán mert félsz mindenkitől, aki hajlandó lenne meghallgatni, talán mert nincsenek kompatibilis fogalmaitok a megértésre, és a meg-nem-értés nem segít, inkább rombol, nekem bazmeg ne magyarázza senki, hogy a dolog nem létezik, amikor ép értelmű vagyok és látom, és tudom, hogy mások is látták, látják, de ők már mondjuk nem élnek vagy messze vannak.

Ugyanakkor sokszor eszembe jut az, hogy a jekána anyukák* alig beszéltek a gyerekükhöz, alig játszottak vele, csak tették a dolgukat, vízért mentek, főztek, stb. (…) Mit értenek meg és mit tanulnak el tőlünk, ha mi egész nap a számítógép előtt gubbasztunk?

Például a számítógép konstruktív használatát nagyonis eltanulhatják, ami nem haszontalan, ha tíz év múlva is fogunk használni ilyesmit. Ha az ilyesféle ülőmunka nem a soksokórán keresztül megszakítás nélkül gép előtt zombulást jelenti (és a mi érdekünkben is jó, ha nem így van), nem hinném hogy különösebb gond lenne vele.

A szellemi tevékenység nem okvetlenül különbözik a babfejtéstől vagy a kapálástól vagy bármilyen más hagyományos tevékenységtől: ugyanúgy bele lehet merülni a külvilágot teljesen kizárva, de ugyanúgy nem árt neki, ha időközönként megszakítja az ember (sőt, amennyire tudom, rontja a hatékonyságot, ha negyed-fél óránál hosszabban összpontosít az ember egy dologra, kellenek a közbevetett szünetek – a pomodoro nevű hatékonyságnövelő technika például ezen a felismerésen alapszik).
Ugyanúgy lehet valamiféle hagyomány része.
Hogyan olvasunk. Hogyan használunk gépet,  netet. Mit kivel hogyan kommunikálunk, kit veszünk komolyan. Egy gyerek bármit el tud sajátítani direkt tanítás nélkül, a gondos megfigyelés és gyakorlás útján, amiből nem hagyjuk ki, amire van alkalma és ideje, amit megfigyelhet, gyakorolhat, amiről kérdezhet.


Kiskoromban szerettem az írógéppel, nagyanyám albérlőjének a gépével szórakozni (a játékok nem kötöttek le, a tényleges, valamire való programokkal kísérleteztem, rajzolgattam, beállításokat, színeket, eszközöket próbálgattam, később programoztam, ilyenek).
Nagyobb koromban képes voltam hosszasan figyelni, ahogy a fogadott nagyapám ül a gép előtt és a könyvét írja vagy netezik; szerettem elgépeléseket vadászni a szövegben, és ha láttam, hogy elsiklott fölöttük, szóltam. Ha épp egy rész végére jutott, megkérdeztem, ha valami eszembe jutott, kicsit beszélgettünk, de összességében nem ez volt a fő szempont, maga az indirekt, szemlélődő részvétel tökéletesen kielégítő volt.


* Jean Liedloff egy utazó volt, aki először fogalmazta meg a modern csecsemőgondozási és gyereknevelési gyakorlat (lényegében a korai szeparációval, szisztematikus sírni hagyással és erős szülői kontrollal, mesterséges pótszerekkel jellemezhető, a civilizált világban jelenleg uralkodónak mondható gyerekgondozási paradigma) kritikáját a jekána indiánok közé tett utazása alapján.