2013. május 12., vasárnap
bázingá!
egyébként, most elárulom, nincs is semmi bajunk; s valójában mindhárman fiktív személyek vagyunk; igaz valónkban úgy kábé harmincöt évesek; és tizenöt éve élünk példás családi életet; egy mesés kis villában valahol lenn újbudán; szuper teflonfazékban fő fogyasztós vacsorám; van persze három jó sportoló gyerekünk; kivan az audinkon cserélve mind a négy kerekünk; és az onlájn márketing a szakterületünk.
és az egész blogviharzást azért csináltuk; hogy jó zsíros látogatószámot összegeneráljunk; a további bejegyzésekben jönnek majd termékreferenciák; dől hozzánk a lóvé meg az iparimennyiségü lájk; begyűjtjük a plusszokat és ímélcímeket; babakörömollóval vágjuk ki a kecskerímeket.
és az egész blogviharzást azért csináltuk; hogy jó zsíros látogatószámot összegeneráljunk; a további bejegyzésekben jönnek majd termékreferenciák; dől hozzánk a lóvé meg az iparimennyiségü lájk; begyűjtjük a plusszokat és ímélcímeket; babakörömollóval vágjuk ki a kecskerímeket.
levéldarab
(helyzetjelentés)
„egyébként Bvel a blogvihar után beszéltünk. nyugodtan hazamehetnék vagy ilyesmi, csak éppen nincs kedvem, jobb most nekem ilyen kíbernomádként. ha be tudnám valahova rakni a könyveimet ahol jó kézben vannak de szabadon hozzáférhetek, akkor egészen mindenhol otthon lehetnék.
Kicsilány lelépett a B-féle nagyszüleihez Hatvanba (a lelépést kb. szó szerint értve, szóval B a kocsiból már ki lett tessékelve, hogy menjen már, ő most nagyapáékozik:D), szóval miatta se kell sietnem.
(…)
„egyébként Bvel a blogvihar után beszéltünk. nyugodtan hazamehetnék vagy ilyesmi, csak éppen nincs kedvem, jobb most nekem ilyen kíbernomádként. ha be tudnám valahova rakni a könyveimet ahol jó kézben vannak de szabadon hozzáférhetek, akkor egészen mindenhol otthon lehetnék.
Kicsilány lelépett a B-féle nagyszüleihez Hatvanba (a lelépést kb. szó szerint értve, szóval B a kocsiból már ki lett tessékelve, hogy menjen már, ő most nagyapáékozik:D), szóval miatta se kell sietnem.
(…)
szóval én közös tragédiának tarom ezt az egészet, és a rendszer áldozatainak magunkat. és ebben benne van az is, hogy senki a környezetünkből nem mert vagy tudott odajönni hogy hé hahó, hallom, hogy nem vagytok jól együtt, hátha tudok nektek segíteni valahogy?
ettől függetlenül nem akarok többé vele lenni, legalábbis Úgynevezett Párkapcsolatban nem, és egy darabig máshogy sem. Úgynevezett Párkapcsolatot (ami lényegében zöldrefestett házasság) egyáltalán nem akarok. szerintem a jelen társadalmi helyzetben csak nagyon-nagyon szerencsés esetben tud nem csak élhető, de kiteljesítő valóság lenni, meg asszem a klasszika-monogámia sem az én szakterületem, hogy úgy mondjam.”
(évekig próbáltam úgy élni, ahogy KELL és nem működik. az életem egy tüntetés, rendőr, halálbüntetés.)
ettől függetlenül nem akarok többé vele lenni, legalábbis Úgynevezett Párkapcsolatban nem, és egy darabig máshogy sem. Úgynevezett Párkapcsolatot (ami lényegében zöldrefestett házasság) egyáltalán nem akarok. szerintem a jelen társadalmi helyzetben csak nagyon-nagyon szerencsés esetben tud nem csak élhető, de kiteljesítő valóság lenni, meg asszem a klasszika-monogámia sem az én szakterületem, hogy úgy mondjam.”
(évekig próbáltam úgy élni, ahogy KELL és nem működik. az életem egy tüntetés, rendőr, halálbüntetés.)
2013. május 11., szombat
akkor most objektív leszek (javarészt)
Adott két zseniális ember. Téged talán nem kell bemutatni, de azt hiszem, bárki, aki látott már valódi alakomban – bárcsak te is találkoztál volna vele –, megmondhatja, hogy én is eléggé az vagyok. Definíció: tanulékonyság, rugalmasság, a dolgok villámgyors átlátása és magas szintű megvalósítása. Tisztalátás, a megfogalmazás találósága, elkötelezettség a világ sokfélesége, a Gyönyörű Univerzum iránt. Az örök emberi.
Ott van ez mindenkiben, de mennyire kevesen vannak azok, akiben kinő a Szellem, megmarad, nem sorvasztja el rendszer, hatalom, elvárás és szenvedés. Csodálatos ember vagy és én is az vagyok.
De.
A helyzet, a Nagy Büdös Helyzet olyan, hogy nem kedvez a szabadságnak és az emberi lényegnek. Vannak változások, jó irányba haladás, de az emberiség minden erőfeszítése is kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a rendszer tehetetlenségét, az évezredes rendszerét, amit mi civilizációnak hívunk, és alapvető működési elve az, hogy vannak erősek és vannak gyengék, és az erős elnyomja a gyengébbet, mert megteheti és úgy gondolja, hogy ez a helyes hozzáállást.
Pszichológiailag ez a viselkedésminta súlyos fiatalkori trauma-sorozat eredménye, és gyanús nekem, hogy az emberiséget is valami óriási, feldolgozhatatlan kollektív trauma billentette ki a lelki egyensúlyából és lökte bele ebbe az ördögi körbe. Sok kultúra őriz emléket kataszrófákról, bűnbeesésről és hasonlókról.
Ha körülnézünk a természetben, látjuk, hogy ez a fajta viselkedésminta csak egy kis szelete a dolgok működésének, és az egymástól függő, sokféle erők egymást gazdagító közössége sokkal jellemzőbb minta, és ez minden élet alapja. Ha az első baktériumok nem lettek volna képesek együttműködni, akkor az élet a kezdetekkor felfalta volna önmagát, és mi meg aztán főleg nem lennénk.
Az emberi kapcsolatokban is jól kirajzolódik a minta. A rendszer az erő-viszonyoknak kedvez, és ezért mindig a nem erőre alapuló vagy az erő mércéjével mérve gyengébb létformák – nők, gyerekek, békés társadalmak, természeti rendszerek stb. húzzák a rövidebbet. Az élethelyzetek, hiedelmek és konvenciók is a szervezőelvet követik, tehát a hierarchikus, a „felső” csoportok rövid távú érdekei köré szerveződnek, és a hatalom megtartását szolgálják.
A lényeg az, hogy ebben a közegben csak hihetetlenül szerencsés esetben, mindkét (minden) fél részéről óriási erőfeszítést és tudatosságot megvalósító, és megfelelő energiatartalékokkal rendelkező emberi pár vagy közösség tud olyan szabad, egyenlő és testvéri viszonyrendszert létrehozni és fenntartani, amelyből mindkét fél (csoport) profitál, ami szimbiózis és nem parazita-viszony.
Pedig nem véletlenül vágyunk erre. Az ember az ilyesféle win-win kapcsolatokra van kitalálva. A zsigereinkből, az elfojtott álmainkból, a függőségeinkből tudjuk, hogy ez az, amire végeredményben mindenkinek alapigénye: a szeretet, az elfogadás, a szabadság. A testünk és a tudat-alattink emlékszik, és ha nem kapjuk meg ezt, akkor előbb-utóbb megőrülünk vagy elsorvadunk.
Mi olyan helyzetből indultunk, hogy egyre jobban elcsúsztunk egy függőség-kiszolgáltatottság alapú viszonyrendszer felé (ugye a civilizáció alapmintázata), és mindketten borzasztóan szenvedtünk a következményeitől, és közben, hogy legalább ne legyen annyira rossz, falat húztunk magunk közé. A Kicsilánynak legalább volt egy macskaajtó, de sokszor a gyerekek is sakkfiguraként vannak rángatva az ilyesféle folyamatban.
Túl vastag lett a fal, haragból, büszkeségből és időhordalékból összetákolt, szörnyű, berlini. Kicsit néha bontunk rajta, és valahol ott a másik oldalon van még valaki, aki fontos, és jó lenne, de nagyon belőlünk van. Most, mintha valahonnan szereztünk volna egy munkagépet, vagy éppen közben felrobbant az egyik oldalon az atomerőmű, és a fele összedőlt, de nagyon fáj a létezés. Alig élünk. Nem tudjuk egymást meggyógyítani, legfeljebb magunkat úgy-ahogy. Lassan, nagyonnagyon lassan.
Menjünk, váljunk szét, keressük meg az élet vizét. Aki megtalálja, visítson!
Ott van ez mindenkiben, de mennyire kevesen vannak azok, akiben kinő a Szellem, megmarad, nem sorvasztja el rendszer, hatalom, elvárás és szenvedés. Csodálatos ember vagy és én is az vagyok.
De.
A helyzet, a Nagy Büdös Helyzet olyan, hogy nem kedvez a szabadságnak és az emberi lényegnek. Vannak változások, jó irányba haladás, de az emberiség minden erőfeszítése is kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a rendszer tehetetlenségét, az évezredes rendszerét, amit mi civilizációnak hívunk, és alapvető működési elve az, hogy vannak erősek és vannak gyengék, és az erős elnyomja a gyengébbet, mert megteheti és úgy gondolja, hogy ez a helyes hozzáállást.
Pszichológiailag ez a viselkedésminta súlyos fiatalkori trauma-sorozat eredménye, és gyanús nekem, hogy az emberiséget is valami óriási, feldolgozhatatlan kollektív trauma billentette ki a lelki egyensúlyából és lökte bele ebbe az ördögi körbe. Sok kultúra őriz emléket kataszrófákról, bűnbeesésről és hasonlókról.
Ha körülnézünk a természetben, látjuk, hogy ez a fajta viselkedésminta csak egy kis szelete a dolgok működésének, és az egymástól függő, sokféle erők egymást gazdagító közössége sokkal jellemzőbb minta, és ez minden élet alapja. Ha az első baktériumok nem lettek volna képesek együttműködni, akkor az élet a kezdetekkor felfalta volna önmagát, és mi meg aztán főleg nem lennénk.
Az emberi kapcsolatokban is jól kirajzolódik a minta. A rendszer az erő-viszonyoknak kedvez, és ezért mindig a nem erőre alapuló vagy az erő mércéjével mérve gyengébb létformák – nők, gyerekek, békés társadalmak, természeti rendszerek stb. húzzák a rövidebbet. Az élethelyzetek, hiedelmek és konvenciók is a szervezőelvet követik, tehát a hierarchikus, a „felső” csoportok rövid távú érdekei köré szerveződnek, és a hatalom megtartását szolgálják.
A lényeg az, hogy ebben a közegben csak hihetetlenül szerencsés esetben, mindkét (minden) fél részéről óriási erőfeszítést és tudatosságot megvalósító, és megfelelő energiatartalékokkal rendelkező emberi pár vagy közösség tud olyan szabad, egyenlő és testvéri viszonyrendszert létrehozni és fenntartani, amelyből mindkét fél (csoport) profitál, ami szimbiózis és nem parazita-viszony.
Pedig nem véletlenül vágyunk erre. Az ember az ilyesféle win-win kapcsolatokra van kitalálva. A zsigereinkből, az elfojtott álmainkból, a függőségeinkből tudjuk, hogy ez az, amire végeredményben mindenkinek alapigénye: a szeretet, az elfogadás, a szabadság. A testünk és a tudat-alattink emlékszik, és ha nem kapjuk meg ezt, akkor előbb-utóbb megőrülünk vagy elsorvadunk.
Mi olyan helyzetből indultunk, hogy egyre jobban elcsúsztunk egy függőség-kiszolgáltatottság alapú viszonyrendszer felé (ugye a civilizáció alapmintázata), és mindketten borzasztóan szenvedtünk a következményeitől, és közben, hogy legalább ne legyen annyira rossz, falat húztunk magunk közé. A Kicsilánynak legalább volt egy macskaajtó, de sokszor a gyerekek is sakkfiguraként vannak rángatva az ilyesféle folyamatban.
Túl vastag lett a fal, haragból, büszkeségből és időhordalékból összetákolt, szörnyű, berlini. Kicsit néha bontunk rajta, és valahol ott a másik oldalon van még valaki, aki fontos, és jó lenne, de nagyon belőlünk van. Most, mintha valahonnan szereztünk volna egy munkagépet, vagy éppen közben felrobbant az egyik oldalon az atomerőmű, és a fele összedőlt, de nagyon fáj a létezés. Alig élünk. Nem tudjuk egymást meggyógyítani, legfeljebb magunkat úgy-ahogy. Lassan, nagyonnagyon lassan.
Menjünk, váljunk szét, keressük meg az élet vizét. Aki megtalálja, visítson!
ez persze mindig előkerül
http://yitsushi.folyam.info/2013/05/re-kettos-merce.html
nem a császármetszés a probléma, hanem hogy nem volt beleszólásom abba, hogy mit tehetnek meg velem és mit nem (plusz nem tudom, magát boncolták-e már elbaszott érzéstelenítéssel tízperceken keresztül, nem egy nagy élmény).
ez az erőszak szótári definíciója körülbelül.
tanítani lehetne.
egyébként elég komoly irodalma van, hogy a körülmények összejátszása milyen mechanizmusokon kerestül segíti elő vagy akadályozza meg az anyai szeretet kialakulását. csak éppen ez kismadzsarisztánban még mindig olyan tabu, amiről nem lehet beszélni. hogy nem, gecire nem rózsaszín az a baba és meg majd akkor jönnek a hormonok (egyébként de igen, Rnél például jöttek. csak azok a bizonyos környezeti tényezők!).
Nt kizárólag azért nem hagytam ott a kórházban (csináljanak vele amit akarnak), mert tudtam, hogy ezt nem érdemli meg senki élő (és persze tudtam, hogy nem tehet semmiről, akármennyire is jogosak és valódiak az érzéseim). valójában rengeteg erőfeszítésembe került, hogy egyáltalán legyen valamiféle viszonyunk, és tudjunk jóféle idővel együtt lenni, sokat. köszönöm amúgy minden tolkínitának, piaci kofának és pincérlńyhak, aki mellém állt és segített ebben.
és maga nem állt mellém, sem akkor, sem utána, csak nagyon-nagyon ritkán, amikor éppen úgy tartotta kedve vagy érdeke. sajnálom, de én ezt éreztem akkor, és azóta is folyamatosan. ne csodálkozzon, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy legalább ne az legyen, hogy mindenki mosolyog, én meg beledöglök. nem, nem. harapok, morgok, hátha észreveszi magát. de nem jött össze, ez van.
én ugyanígy kiirtottam magamból az életet maga miatt, a jelenlétében egy kibaszott zeneszámot nem mertem meghallgatni amit szeretek, mert az összesről kijelentette hogy magát az zavarja. például. és hasonlók. a Kicsilány (és R) volt egyedül annyira fontos, hogy kiálljak magával szemben is, másokkal szemben is, és igenis azt tegyem, amiről tudom, hogy helyes és fontos. Azért voltam főleg az elején kizárólagos és kompromisszumképtelen, mert nem bíztam magában, nem tudtam, hogy jók lesznek-e a dolgok, ha egy picit is kieresztem őket a kezemből. és nem volt más, csak az, hogy tudom, hogy hogyan KELL csinálni ahhoz, hogy ne legyen szar az egész. mert nekem volt gyerekkorom. csodálatos. pont annyi, hogy az utána következő húszéves iszonyatot túléljem és még maradjon belőlem valami élet.
nem tudom azt észrevette amúgy – elnézést, tényleg nehezen olvasható ezzel a betűmérettel, minjárt át is állítom nagyobbra –, de én mondtam, hogy nem tartom magát szar alaknak, sőt, kifejezetten nagyszerű embernek látom, ezért próbáltam, ennyi ideig, és Kicsilánnyal is meg minden, hanem olyan helyzetbe kerültünk, hogy óhatatlanul is abba az irányba hat a gravitáció, hogy bántson. tudja van az a kísérlet a rabokkal meg börtönőrökkel, amikor az önkétes alanyok egyik csoportja hatalmat kap a másik felett, és egy idő után a börtönőrök óhatatlanul elkezdik kínozni a „rabokat”.
valami ilyesmibe csúsztunk bele, és változatlan feltételekkel nem lehet ebből kimászni, főleg úgy, hogy maga kiválóan igazolja a saját viselkedését, nem képes őszinte, nem lekezelő, nem belemagyarázó megbánásra, és amíg ezt nem teszi meg, addig nem fogok megbocsátani és nem fogok felejteni.
nem a császármetszés a probléma, hanem hogy nem volt beleszólásom abba, hogy mit tehetnek meg velem és mit nem (plusz nem tudom, magát boncolták-e már elbaszott érzéstelenítéssel tízperceken keresztül, nem egy nagy élmény).
ez az erőszak szótári definíciója körülbelül.
tanítani lehetne.
egyébként elég komoly irodalma van, hogy a körülmények összejátszása milyen mechanizmusokon kerestül segíti elő vagy akadályozza meg az anyai szeretet kialakulását. csak éppen ez kismadzsarisztánban még mindig olyan tabu, amiről nem lehet beszélni. hogy nem, gecire nem rózsaszín az a baba és meg majd akkor jönnek a hormonok (egyébként de igen, Rnél például jöttek. csak azok a bizonyos környezeti tényezők!).
Nt kizárólag azért nem hagytam ott a kórházban (csináljanak vele amit akarnak), mert tudtam, hogy ezt nem érdemli meg senki élő (és persze tudtam, hogy nem tehet semmiről, akármennyire is jogosak és valódiak az érzéseim). valójában rengeteg erőfeszítésembe került, hogy egyáltalán legyen valamiféle viszonyunk, és tudjunk jóféle idővel együtt lenni, sokat. köszönöm amúgy minden tolkínitának, piaci kofának és pincérlńyhak, aki mellém állt és segített ebben.
és maga nem állt mellém, sem akkor, sem utána, csak nagyon-nagyon ritkán, amikor éppen úgy tartotta kedve vagy érdeke. sajnálom, de én ezt éreztem akkor, és azóta is folyamatosan. ne csodálkozzon, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy legalább ne az legyen, hogy mindenki mosolyog, én meg beledöglök. nem, nem. harapok, morgok, hátha észreveszi magát. de nem jött össze, ez van.
én ugyanígy kiirtottam magamból az életet maga miatt, a jelenlétében egy kibaszott zeneszámot nem mertem meghallgatni amit szeretek, mert az összesről kijelentette hogy magát az zavarja. például. és hasonlók. a Kicsilány (és R) volt egyedül annyira fontos, hogy kiálljak magával szemben is, másokkal szemben is, és igenis azt tegyem, amiről tudom, hogy helyes és fontos. Azért voltam főleg az elején kizárólagos és kompromisszumképtelen, mert nem bíztam magában, nem tudtam, hogy jók lesznek-e a dolgok, ha egy picit is kieresztem őket a kezemből. és nem volt más, csak az, hogy tudom, hogy hogyan KELL csinálni ahhoz, hogy ne legyen szar az egész. mert nekem volt gyerekkorom. csodálatos. pont annyi, hogy az utána következő húszéves iszonyatot túléljem és még maradjon belőlem valami élet.
nem tudom azt észrevette amúgy – elnézést, tényleg nehezen olvasható ezzel a betűmérettel, minjárt át is állítom nagyobbra –, de én mondtam, hogy nem tartom magát szar alaknak, sőt, kifejezetten nagyszerű embernek látom, ezért próbáltam, ennyi ideig, és Kicsilánnyal is meg minden, hanem olyan helyzetbe kerültünk, hogy óhatatlanul is abba az irányba hat a gravitáció, hogy bántson. tudja van az a kísérlet a rabokkal meg börtönőrökkel, amikor az önkétes alanyok egyik csoportja hatalmat kap a másik felett, és egy idő után a börtönőrök óhatatlanul elkezdik kínozni a „rabokat”.
valami ilyesmibe csúsztunk bele, és változatlan feltételekkel nem lehet ebből kimászni, főleg úgy, hogy maga kiválóan igazolja a saját viselkedését, nem képes őszinte, nem lekezelő, nem belemagyarázó megbánásra, és amíg ezt nem teszi meg, addig nem fogok megbocsátani és nem fogok felejteni.
kettős mérce
avagy:
kívánom neked, hogy találj valakit akit hajlandó és képes vagy méltó módon szeretni,
legyél boldog. szerettelek.
Igen, ez most életrajzi. Bovaryné meg, ugye mint tudjuk, én vagyok.
á, szóval innen jön a hitelrombolás. akkor beszéljünk. kitálalsz, kitálalok.
az van, hogy eleve elbaszott alapokról indult a kapcsolatunk, és ezen már nem lehet segíteni. én belefáradtam az egymáshibáztatásba, a kommunikációképtelenségbe, az érzelmi zsarolásba, abba hogy akármit mondok vagy gondolok az szar (emberből vagyok és géniuszból, kell nekem is az elismerés, és az érdelmes véleménycsere lehetősége, amit érdekes módon téged leszámítva a legtöbb barátom képes produkálni, sőt mások előtt te is), és maga az egyetlen objektív nézőpont az univerzumban. nyilvánvalóan, hogyne, hiszen maga könnyű ember és megnyerő, természetesen mindenkin segít, a legjobb bántalmazó az, akiről mindenki azt gondolja hogy ő aztán soha. nem tudom, hogy hol a faszban volt ez a nagy tenniakarás az elmúlt három évben, hányszor kértem, hogy segítsen, csak legyen ott és fogadjon el és hadd lehessek az, aki valaha voltam és aki lehetne belőlem.
egyáltalán nincs nagy egóm, sőt az elmúlt hét évben elég komoly önbizalomhiány sújtott (kicsit jobb már, de még tart), fogalmam sincs, hogy ezt honnan veszi (talán magából indul ki, nem tudom). soha nem mondtam, hogy én jól csinálom a dolgokat, vagy nincsenek hibáim, vagy a gyakorlatom maximálisan megfelel az elveimnek. se a Kicsilány kapcsán, se máshogy. az, hogy szó nélkül elmegyek, az egész egyszerűen annyit jelent, hogy nincsenek eszközeim magával szemben és feladtam, nem érdekel mit gondol, hogy próbál-e megérteni vagy beleélni magát a helyzetembe.
rendkívül undorító egyébként, ahogy kiteregeti az életünket gyakorlatilag az egész Googleplusz szeme láttára, tetszeleg a Jóapa szerepében, és egyébként kizárólag a játszótérig hajlandó elvinni a gyereket, amúgymeg természetesen magának KELL a szabadidő, én meg ha végre egyszer maximálisan tudok azzal foglalkozni, ami inspirál, és amit jól csinálok (nem mellesleg azért nem járok haza mert a) az a vége hogy veszekszünk vagy maga zúdiítja rám hogy én mekkora szar alak vagyok, b) azért hogy legyen pénzünk, amit úgyis nyolcvan százalékban a maga fasságaira fogunk költeni. az én kibaszott prémiumomból akart céget alapítani, hogy otthon baszhassa a rezet. az én komplett fizetésemre adósította el magát fél évre úgy, hogy kemény három szóban így _megemlítette_, hogy ez magának milyen kurva szükséges, amikor a kibaszott gázszámla nem volt befizetve, és közelgett a tél).
vegye úgy, hogy ezzel végeztünk, maga álszent rohadék, vigye a gyerekét, remélem legalább őt nem fogja bántani, ha megteheti, én megtettem ami tőlem telt (nem a maga napi két órájától olyan jóarc és vidám, hanem az én kínkeserves huszonkettőmtől, a baltával kifaragott szeretet-árnyéktól, amiben MAGA egy kibaszott szalmaszállal nem segített nekem.)
vegyük úgy, hogy akkor az utóbbi fél évben maga is kapott némi kósolót a szarból, amit az elmúlt három évben egyedül nyeltem, az utóbbi két hétben az egyedüllétből is (mondjuk persze magának ott van a bébiszitter akire bármikor rábízhatja a kicsilányt, aki már hároméves és nem kell félóránként pisilni vinni meg tejet fejni neki, de nembaaaj maga nagyon jó apa (pont mint Anglachel) mert, ahogy mondani szokás, fürdetésre hazaér.)
sajnálom, hogy találkoztunk, hogy így találkoztunk és így válunk el. az a helyzet, hogy visszaélt a helyzettel, hogy ott voltam egyedül, mennem is alig volt hova, célok, álmok remények nélkül, és maga olyan embernek tűnt, akivel megpihenhetek és újra felépíthetem magamat. ez nagyrészt megvalósult, és ebben van része magának is, de sajnos volt egy olyan pillanat, amióta már nem tudok megbízni magában, és azóta nagyon-nagyon romboló ez az egész, és igen, ennek következtében én is egyre agresszívebb és gonoszabb leszek. nem akarok az lenni. boldog akarok lenni újra és szabad, mászkálni és nevetni a Kicsilánnyal (igen, néha másokon), talán egyszer magával is (maga valóban nem szar alak, a jelenség, amire rámentünk, rendszerszintű), a barátaimmal, akik szeretnek vagy tisztelnek vagy csak nem félnek tőlem. beszélni akarok, írni, rohanni, táncolni, ugrálni, mert kell, és nem akarom nagyon jól tudni, miről maradok le (igen, Évus blogja csodálatos hely, és életmentő).
az van, hogy eleve elbaszott alapokról indult a kapcsolatunk, és ezen már nem lehet segíteni. én belefáradtam az egymáshibáztatásba, a kommunikációképtelenségbe, az érzelmi zsarolásba, abba hogy akármit mondok vagy gondolok az szar (emberből vagyok és géniuszból, kell nekem is az elismerés, és az érdelmes véleménycsere lehetősége, amit érdekes módon téged leszámítva a legtöbb barátom képes produkálni, sőt mások előtt te is), és maga az egyetlen objektív nézőpont az univerzumban. nyilvánvalóan, hogyne, hiszen maga könnyű ember és megnyerő, természetesen mindenkin segít, a legjobb bántalmazó az, akiről mindenki azt gondolja hogy ő aztán soha. nem tudom, hogy hol a faszban volt ez a nagy tenniakarás az elmúlt három évben, hányszor kértem, hogy segítsen, csak legyen ott és fogadjon el és hadd lehessek az, aki valaha voltam és aki lehetne belőlem.
egyáltalán nincs nagy egóm, sőt az elmúlt hét évben elég komoly önbizalomhiány sújtott (kicsit jobb már, de még tart), fogalmam sincs, hogy ezt honnan veszi (talán magából indul ki, nem tudom). soha nem mondtam, hogy én jól csinálom a dolgokat, vagy nincsenek hibáim, vagy a gyakorlatom maximálisan megfelel az elveimnek. se a Kicsilány kapcsán, se máshogy. az, hogy szó nélkül elmegyek, az egész egyszerűen annyit jelent, hogy nincsenek eszközeim magával szemben és feladtam, nem érdekel mit gondol, hogy próbál-e megérteni vagy beleélni magát a helyzetembe.
rendkívül undorító egyébként, ahogy kiteregeti az életünket gyakorlatilag az egész Googleplusz szeme láttára, tetszeleg a Jóapa szerepében, és egyébként kizárólag a játszótérig hajlandó elvinni a gyereket, amúgymeg természetesen magának KELL a szabadidő, én meg ha végre egyszer maximálisan tudok azzal foglalkozni, ami inspirál, és amit jól csinálok (nem mellesleg azért nem járok haza mert a) az a vége hogy veszekszünk vagy maga zúdiítja rám hogy én mekkora szar alak vagyok, b) azért hogy legyen pénzünk, amit úgyis nyolcvan százalékban a maga fasságaira fogunk költeni. az én kibaszott prémiumomból akart céget alapítani, hogy otthon baszhassa a rezet. az én komplett fizetésemre adósította el magát fél évre úgy, hogy kemény három szóban így _megemlítette_, hogy ez magának milyen kurva szükséges, amikor a kibaszott gázszámla nem volt befizetve, és közelgett a tél).
vegye úgy, hogy ezzel végeztünk, maga álszent rohadék, vigye a gyerekét, remélem legalább őt nem fogja bántani, ha megteheti, én megtettem ami tőlem telt (nem a maga napi két órájától olyan jóarc és vidám, hanem az én kínkeserves huszonkettőmtől, a baltával kifaragott szeretet-árnyéktól, amiben MAGA egy kibaszott szalmaszállal nem segített nekem.)
vegyük úgy, hogy akkor az utóbbi fél évben maga is kapott némi kósolót a szarból, amit az elmúlt három évben egyedül nyeltem, az utóbbi két hétben az egyedüllétből is (mondjuk persze magának ott van a bébiszitter akire bármikor rábízhatja a kicsilányt, aki már hároméves és nem kell félóránként pisilni vinni meg tejet fejni neki, de nembaaaj maga nagyon jó apa (pont mint Anglachel) mert, ahogy mondani szokás, fürdetésre hazaér.)
sajnálom, hogy találkoztunk, hogy így találkoztunk és így válunk el. az a helyzet, hogy visszaélt a helyzettel, hogy ott voltam egyedül, mennem is alig volt hova, célok, álmok remények nélkül, és maga olyan embernek tűnt, akivel megpihenhetek és újra felépíthetem magamat. ez nagyrészt megvalósult, és ebben van része magának is, de sajnos volt egy olyan pillanat, amióta már nem tudok megbízni magában, és azóta nagyon-nagyon romboló ez az egész, és igen, ennek következtében én is egyre agresszívebb és gonoszabb leszek. nem akarok az lenni. boldog akarok lenni újra és szabad, mászkálni és nevetni a Kicsilánnyal (igen, néha másokon), talán egyszer magával is (maga valóban nem szar alak, a jelenség, amire rámentünk, rendszerszintű), a barátaimmal, akik szeretnek vagy tisztelnek vagy csak nem félnek tőlem. beszélni akarok, írni, rohanni, táncolni, ugrálni, mert kell, és nem akarom nagyon jól tudni, miről maradok le (igen, Évus blogja csodálatos hely, és életmentő).
kívánom neked, hogy találj valakit akit hajlandó és képes vagy méltó módon szeretni,
legyél boldog. szerettelek.
2013. május 10., péntek
ad notam belgae
nem szülök gyereket az a baj
szülök nektek gyereket nesztek az a baj
fiatal vagyok az a baj
túlkoros vagyok az a baj
szenvedek közben az a baj
észre se veszitek leszarom az a baj
megkínoznak mit nyavalygok az a baj
hálapénzt fizetek mutiyzok az a baj
otthon szülök mint az állat az a baj
van rajta sapka az a baj
nincs rajta sapka az a baj
szép ruhába jár mindennap az a baj
ha fel se vesz semmit akkor az a baj
kimegyek a kocsmába az a baj
rágyújtok a pipámra az a baj
kimegyek a teszkóba az a baj
nem megyek el sehova az a baj
otthon ülök lóg a lábam az a baj
dolgozom és lóg a belem az a baj
sportszeletért vinyog a boltban az a baj
nem eszik szart és nem idegbeteg az a baj
fél mindentől és antiszoc az a baj
körbespanol és jajdeönálló az a baj
elalszik a hátamon az a baj
egész éjjel üvölt a kiságyban az a baj
nem adom bölcsibe kell a közösség az a baj
hetekig túlóra hazasejövök az a baj
hát az apja meg hol marad az a baj
mindig neki passzolom le az a baj
jól megvagyunk ilyen nincs is az a baj
összevissza csaljuk egymást az a baj
vasárnapi apuka lesz az a baj
otthagyom őket a picsába milyenanyaez az a baj
a rohadt életbe akkor is boldog vagyok az a baj?
(a kurva mindenségeteket emberek mégis
miafaszbajotokvan nézzetek már magatokra ti hol vagytok bazmeg ennél jobbak álszent macskajancsik vagytok legalább a szemembe mondanátok a...)
szülök nektek gyereket nesztek az a baj
fiatal vagyok az a baj
túlkoros vagyok az a baj
szenvedek közben az a baj
észre se veszitek leszarom az a baj
megkínoznak mit nyavalygok az a baj
hálapénzt fizetek mutiyzok az a baj
otthon szülök mint az állat az a baj
van rajta sapka az a baj
nincs rajta sapka az a baj
szép ruhába jár mindennap az a baj
ha fel se vesz semmit akkor az a baj
kimegyek a kocsmába az a baj
rágyújtok a pipámra az a baj
kimegyek a teszkóba az a baj
nem megyek el sehova az a baj
otthon ülök lóg a lábam az a baj
dolgozom és lóg a belem az a baj
sportszeletért vinyog a boltban az a baj
nem eszik szart és nem idegbeteg az a baj
fél mindentől és antiszoc az a baj
körbespanol és jajdeönálló az a baj
elalszik a hátamon az a baj
egész éjjel üvölt a kiságyban az a baj
nem adom bölcsibe kell a közösség az a baj
hetekig túlóra hazasejövök az a baj
hát az apja meg hol marad az a baj
mindig neki passzolom le az a baj
jól megvagyunk ilyen nincs is az a baj
összevissza csaljuk egymást az a baj
vasárnapi apuka lesz az a baj
otthagyom őket a picsába milyenanyaez az a baj
a rohadt életbe akkor is boldog vagyok az a baj?
(a kurva mindenségeteket emberek mégis
miafaszbajotokvan nézzetek már magatokra ti hol vagytok bazmeg ennél jobbak álszent macskajancsik vagytok legalább a szemembe mondanátok a...)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)