szolgálati közlemény

(a tényleges elköltözésem napján, stílszerű párhuzamossággal) ezennel elköltözöm a blogspotról.
nem olyan kényelmes, mint jól esne, néha elvesznek dolgok, stb.
a továbbiakban itt folytatom:

http://vilaganyam.hu

 minden bejegyzés és eddigi hozzászólás elérhető az új helyen is.

Kimondhatatlanságokról

A sokszor felmerülő kérdés: létezik-e traumamentes gyerekkor és nem-e a „traumáink tesznek minket emberré”, illetve nem-e a trauma (illetve az abból eredő lelki felszültség) táplálja a kiemelkedő teljesítményt.

A véleményem erről röviden: hát nagyon nem. Sőt.

Kifejtem, példákon keresztül.

Először is trauma alatt a bénító, feldolgozhatatlan történést, élethelyzetet értem, nem egyszerű gondokat, stresszhelyzetet vagy szomorú történéseket (pl. a gyász önmagában nem traumatikus). Utóbbiak persze történnek mindenkivel, de az emberi elme ezekre egyedi, szórványos esetként fel van készülve. Trauatikus lehet egy egyszeri, vállalhatatlan esemény vagy hosszú távú, folyamatos kitettség egy vállalhatatlan élethelyzetnek.

Személyes példa:
Nekem a gyerekkorom első része boldog volt és a körülményekhez képest traumamentes (mittomén anyámmal eléggé elbántak a születésem kapcsán, de mivel nem volt egyedül, ezért nekem ettől nem lett rossz).
A második része, amikor szerencsétlen összeszedett egy bántalmazót, aki ténylegesen kicsinálta, onnantól kezdve nem volt az. de mivel az eleje jó volt (sőt, nagyszerű – nekem az első tudatos emlékem  az hogy fenn vagyunk a Mogyoróhegyen és a nyári szél fújja a seggemet, és jó az egész), és voltak fixpontok az életemben, akik nem hagytak elkallódni, ezért lehettem olyan ember, aki mindig tudta, hogy miről maradna le, ha hagyná magát.
Még akkor is, amikor nem volt erőm nem hagyni magam és belecsúsztam dolgokba. Borzasztó dolgokba, amiket átéltem, tettem ésvagy magamra hoztam.

Egyértelműen butaság – tabu, nem átgondolható, rendszerigazoló közhely – hogy a traumáink nélkül nem lennénk az, aki. Vagy hogy nem lennénk képes nagyszerű dolgokra. Mindenki traumatizált, mert szar a berendezkedés, sokan nagyon súlyosan, de csak az képes valami jót kihozni belőle, akinek marad valami szikrányi reménye vagy erőforrása.
Mondjuk pl. JA valószínűleg egy alkoholista beteg állat lett volna költészet nélkül, ha nincs a mamája, aki szereti (meg még ki tudja, milyen tartalékok, amikről nem tudunk).
De csakazolvassa is jó példa erre, ha már itt tartunk: szerintem nem véletlen, hogy akkor tudott azzá a nagyszerű íróvá (és jelenséggé) válni, akit most látunk, amikor le tudta tenni a traumáit (illetve felszabadult a hatalmuk alól).
A tolkíniták között leguánember valószínűleg a legjobb példa erre.
És talán Tolkien maga is egy ilyen figura lehetett, aki azért tudott olyan őszintén és erőlködés nélkül írni mindarról a sok szépről, mert neki elég jó élete volt.

Konklúzió: A nagyszerűség és az alkotóerő az ember alapállapota. Akik traumatizált helyzetből alkotnak, azok a helyzetük ellenére vagy abból gyógyulásképpen (túlélési stratégiaként) teszik, és ezek nélkül sokkal könnyebb lenne nekik és nagyszerűbb lenne a végeredmény.

Meg lehet nézni a mindenféle szabad népeket (vagy akár a paraszti kultúra szerencsésebb helyzetű részeit), hogy micsoda szellemi kincseket halmoznak fel úgy, hogy azokat a társadalom minden tagja bírja és képes alkotó módon használni. Persze ennek igen kis része lesz egyszemélyes, lázas zsenialitás, amit a mi kultúránk egyedül elismer „kiemelkedő teljesítménynek”, és a nagyobb része névtelen, hagyománnyá kristályosodó örök-emberi, vagy az adott pillanatnak szól. Egy jól működő kultúrában nem kell hét lakat alatt tartani a művészetet meg a tudást és múzeumban őrizgetni az utókornak a jó pillanatokat, mert mindenki bírja hozzá a képességet és ezért bármikor újrateremthető.

Bájoló

(Boszorkány a Királykisasszonynak)

Hét szál vörös rózsa

hét torkodban a láng

Ébredj virágszálam látod

önnön álmát őrzi a herceg

s téged lefejezni készül

dilemma

én ugyan nem tudom
hogy legyek büszke rá,
hogy magyarnak születtem,
ha egyszer mi találtuk fel az atombombát
és a fehér kenyeret.

reggeli trollgyakás egy is egy kis expért, semmi más

Kedves Mau!

Az alábbi irományt az "Akkor most javarészt objektív leszek" c. blogposztodra szántam kommentként, de regisztráljon emiatt a G+-ra akinek két anyja van, meg talán ez így személyesebb is egy fokkal.

Tehát

Kedves Mau!

Kezdeném az obligát disclaimerrel: tisztában vagyok, hogy alapállapotban semmi közöm hozzá, hogy ki kivel jár, hogy szakít, ha szakít, hogy dolgozza fel, az esetleges gyereke(i)t hol helyezi el, etc, etc. Ráadásul az elmúlt években tulajdonképpen nem is nagyon beszéltünk, és bizonyos közös múltunk ellenére lássuk be, eltávolodtunk egymástól. Úgy all in all, tulajdonképpen semmi közünk egymás magánéletéhez (azzal együtt, hogy a most már komikusnak tűnő rövid kis románcunkat még tíz évvel ezelőtt a mai napig nem tagadom le, sőt).
Ellenben pedig és de (© Esgal): te ezt kiírtad egy nyilvánosan elérhető blogra (háthiszen én is itt vagyok), és ezzel, az internet íratlan törvényei alapján jogot szereztem arra, hogy kommenteljek rá, mi több, meglátásom szerint éppen azért írod (ezt, meg a többit), hogy az emberek igenis kommenteljenek rá. Szóval nem kevés gondolkodás után úgy döntöttem, hogy én is megteszem ezt – habár az én kommentem, ahogy látom, alapjaiban különbözni fog az eddigiektől.
Először is előrebocsátom, hogy a világon semmit nem tudok a kapcsolatotokról, sem pedig őróla, kiféle-miféle, talán egyszer, ha láttam a metrón, merthogy én is arrafelé lakom, mint ti, ugyebár. Naszóval a véleményemet kizárólag a belőled látottakra és az eseményhez kapcsolódó posztok (főleg ez) alapján írom. Nem ígérem, hogy maximálisan objektív leszek, de őszinte, az igen. Ennyire azért ismersz (ennyire mindenki ismer), tudod, hogy megy ez nálam. Sok minden változott az évek során, ez nem. Szerintem már nem is fog. Tehát:
Be kell vallanom, megleptél és nem leptél meg ezzel a lépéssel. Megleptél, mert így, most ebben a pillanatban az események ilyetén fordulatára őszintén nem számítottam. Aztán elgondolkozva tulajdonképpen nagyon nem volt meglepő. Ha megengeded: amit láttam-hallottam tőled/belőled, az alapján úgy gondoltam eddig, hogy az egész életed borzasztóan inadekvát, mármint a világhoz, amiben élünk. Sosem tagadtam, hogy intelligens ember vagy, sőt sokszor hangoztattam/om, hogy bizonyos területeken éppenséggel egy kibaszott zseni, de ettől még az a (feltételezem önmagában koherens) világ, amit elképzeltél magadnak, egyszerűen nem fedi a létező világot. Azt a létező világot, amit azért hívnak így, mert ténylegesen létezik, akármennyire is próbál az ember magának alternatív univerzumokat gyártani az életről, meg az élet úgynevezett szabályairól, eddigi életem alapján azt vettem észre, hogy minél jobban deviál az ember szubjektív valósága ettől az „objektívtől”, annál nagyobb pofont fog kapni egyszer az élettől. Előbb vagy utóbb, de az általam ismert emberek közül, aki „megérdemelte”, az mind megkapta ezt a pofont. Ha nem tanult belőle, többet is, vagy nagyobbat.
Nos, úgy tűnik, hogy te is megkaptad most ezt a pofont, és hadd szögezzem le itt, rögtön az elején: mi sem áll tőlem távolabb, mint hogy a nyomorodon kárörvendjek. Ez kétségtelenül az életed egyik igen kemény, talán az eddigi legkeményebb szakasza, és a legkevésbé sem irigyellek, sem azért, ami ideáig vezetett, sem a helyzetért, amiben most vagy. Ugyanakkor talán ez egy jó, sőt egyedi lehetőség arra, hogy elgondolkozz egy csomó olyan dolgon, amin úgy általában, normál körülmények között nem szoktak, és ennek hatására tisztábban lásd a világot, amilyen. Őszintén kívánom neked, hogy egy jobb, érettebb emberként gyere ki ebből a szituációból.
Ellenben pedig és de – idézve ismét Esgalt – számos problémát látok itt, ami talán nem egészen nyilvánvaló számodra, ellenben remekül visszaadják a témában eddig írt blogposztjaid:
1.) Hadd szögezzem le rögtön az elején: ez a poszt a legkevésbé sem objektív, remélem te is csak iróniának szántad. Ez egy kínos magyarázkodás, némi önfényezéssel kombinálva, amire lehet, hogy a lelkednek most szüksége van, de legalább te, aki olyan nagyra tartod az intelligenciádat, ne gondold azt, hogy ez a poszt a legkisebb mértékben is objektív volna. Így, többé-kevésbé külső szemlélő számára ez egy masszív (noha szofisztikált) kifogáshalmaz. Miszerint adott két (egyébként zseniális) ember, akik hű meg ha, de hát a körülmények. Azok a mocskos körülmények. A világ. A sors. A traumák. A kultúra. A Duna vízállása Paksnál. Meg volt írva a csillagokban. Nem lehetett másként. Elcsúsztunk. Nem sikerült. Satöbbi-satöbbi-satöbbi.
Ez, kérlek, (rossz) duma, és kisszerű mosakodás.
Hogy a klasszikust idézzem: ezt te basztad el, Klára! Igen, te is. Meg ő is, de az most esetünkben nem annyira érdekes. Tehát ti. Nem a körülmények, nem más. Ti. Te, meg ő. Nem tudom, milyen mértékben, de te is. Itt, ott, amott. Ahogy egy bizonyos vallás fogalmaz: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Egy kapcsolat alapvetően az embereken múlik, akik benne élnek, nem máson, szóval ne akarj külső hatásokkal takarózni.
2.) Csodálkozol és bosszankodsz az embereken, hogy megszólnak. Ne csodálkozz. Te építetted fel magadról azt a képet, hogy magad vagy a megtestesült ősanya, akinek a gyerek természetes és az ő egészsége mindek felett, és mindig és csak azt, ami neki igazán jó és természetes és tökömtudja. Nem az emberek tehetnek arról, hogy ezek után kialakul bennük egy kép, hogy te törődsz vele. Majd egyszercsak kiderül (eléggé drasztikusan), hogy annyira mégse. Az ő hibájuk volna, hogy ezt (vérmérsékelttől függően) adott esetben úgy élik meg, hogy képmutató vagy, netán látványosan szembeköpöd az eddig fennen hangoztatott és (valljuk be őszintén) pajzson körülhordozott elveidet? Szerintem kurvára nem. A helyedben ezen is őszntén elgondolkoznék.
3.) Az meg, hogy ezt az egészet képtelenek vagytok egymás között, privátban elrendezni, és kvázi a blogjaitokban üzengettek egymásnak és szemlátomást vadásztok az együttérző kommentekre, az már a szánalmast súrolja. (Szerény véleményem szerint alulról.) Ha olyan fene büszkék vagytok az intelligenciátokra, akkor tessék ezt a sajnálatos affért a négy fal között megejteni, intelligens ember nem áll ki a főtérre szakítani (összejönni se, egyébként). Természetesen megértem, hogy ez most egy nagyon érzékeny időszak, több szempontból is, de ez így nem méltó felnőtt, érett, felelősségteljes emberhez, különösen olyanhoz nem, aki magát akármilyen szinten is „zseniálisnak” gondolja. Ha ilyenként akarsz tekinteni magadra, akkor kérlek, olvasd el újra ezeket a bejegyzéseket és újfent komolyan gondolkozz el, hogy akkor mi is az igazság.

És még egy disclaimer a végére: ez a kis wall-of-text nem született sem kárörvendésből, sem pedig öncélú gyalázkodásból, hanem egy helyzetre adott rossz válaszra való (meglehet, frazeológiájában meglehetősen nyers) figyelemfelhívásként. Ha intelligens ember vagy – és a fentiek ellenére én maximálisan úgy gondolom, hogy az vagy – akkor ez a kis iromány eléri a szándékolt célját nálad, és segít jobban tisztába jönni azzal, hogy ki vagy, mi vagy, honnan és meddig tartasz. Mert végső soron az emberek úgyis csak ezt akarják megtudni maguktól.

Jobbulást kívánva, baráti üdvözlettel,

Felagund
U.i.: Ennél részletesebb véleményem is van, ha netán kíváncsi vagy rá, tudod, hol találsz…

Kedves Felagund!

Először is elnézést a (szerintem is) kissé etikátlan engedély nélküli közléséért a fészbuk-üzenetednek, de mivel utaltál rá, hogy eredetileg kommentben szeretted volna ezeket elmondani ees egyéb irányú tevékenységed alapján tudom, hogy nem félsz megírni a véleményedet, akármekkora vaskalapos, szociálérzéketlen trollnak is tűnhetsz vele egyesek szemében, akkor most meglépem helyetted ezt a hatalmas ugrást és válaszolok. Azért itt, mert valószínűleg érdekes és szép lesz (legalábbis te is tisztán fogalmazol meg én is arra törekszem).
Egy kicsit tisztább lett volna, ha eleve méltóztatol vállalni a szavaidat, ha már egy nyilvánosság előtt zajló folyamra reagálsz, de jó lesz így is. 

Nem fogok mindenre válszolni, mert munkában vagyok és véges az ebédszünetem, meg nem is akarok kilométereken keresztül tépni a számat.

Először is az objektivitásról: az objektivitás, módszertanilag mindenképp (hogy mi számít objektív megfigyelésnek), közmegegyezés tárgya. A közmegegyezés egyrészt maga sem egységes ebben a kérdésben, másrészt kontextustól és az adott pillanatban elérhető vizsgálati módszerektől, lehetőségektől függően változik. Nem olyan kurva egyszerű sem definiálni, megvalósítani meg pláne nem, hacsak nem maga az öregisten vagy (nem hinném).

Abban a szövegben egész egyszerűen annyit akartam kihozni a szóból, hogy összegző, konklúziókereső módon, nem a saját érzelmeimet vagy az egyéni lehetőséget vizsgálva akarok közelíteni ehhez az egészhez. Magyarul nem az érdekelt, hogy ki mi baszott el, hanem hogy miért basztuk el annak ellenére, hogy egyénileg többre vagyunk képesek ennél, és hogy miért pont így. Mi a tanulság, hogy úgy mondjam.

1. Ez, kérlek, (rossz) duma, és kisszerű mosakodás.
Hogy a klasszikust idézzem: ezt te basztad el, Klára! 

Ha ezzel arra a fészbuk-panelbölcsességre akarsz utalni, hogy kizárólag rajtad múlik a boldogság (meg a siker meg a Nagy Ő meg a satöbbi), akkor most nekem kell feltennem a kérdést, hogy azért remélem ezt te iróniának szántad. vagy ha nem, akkor: melyik bolygóról jöttél?
Tényleg nem látod, hogy micsoda hatalma van az élethelyzetnek, a társadalmi körülményeknek, az anyagiaknak, a lehetőségeknek arra, hogy az ember hogyan és mennyire jól tud élni?
Akkor légyszíves magyarázd meg a borsodi cigánygyereknek, akinek még egy kurva általános sincs a falujában, és az egyetlen perspektíva az a számára, hogy esetleg majd valamikor nyílik egy autógyár a szomszéd faluban, ahol napi tizenkét órát robotolhat. Hogy ezt bizony ő baszta el. Ugyan miért ilyan alkoholista szaralak, ha boldog is lehetne.

A bejegyzés-párbeszédből elég jól látható, hogy legnagyobbrészt mindketten azt vagdossuk egymás fejéhez, hogy mi mindent tettünk meg, próbáltunk egymásért. És nem volt jó, nem lett jobb tőle, nem tudott jó lenni, mert az alapok nem voltak meg vagy összetörtek. 

2. Csodálkozol és bosszankodsz az embereken, hogy megszólnak. Ne csodálkozz. Te építetted fel magadról azt a képet, hogy magad vagy a megtestesült ősanya, akinek a gyerek természetes és az ő egészsége mindek felett, és mindig és csak azt, ami neki igazán jó és természetes és tökömtudja.

Nem csodálkozom és bosszankodom az embereken, hogy megszólnak. Röhögök rajtak vagy kifigurázom őket (legtöbbször nem személyükben, hanem jellemző mentalitásukban egyébként), néhány megmondóemberkedő korlátolt szenecsétlent geci módon elküldök a faszba (és jól esik). Persze, azt megszólják, ha valaki azt keresi, ahogy valóban jól érzi magát és ha teszi, azt meg főleg, különösen ha a Fennálló Rendre különösen veszélyes életterüeteken teszi ezt, és még vállalja is. Például ha mindenki, akinek szar a házassága, ráborítaná a bilit a férjére és nekiállna boldog lenni úgy, ahogy neki tetszik (igen, a gyerekeivel is), akkor nem lenne, aki kinyalná a seggüket azután, hogy ők évekig a tévé előtt vakaróztak és szartak az egészre. Te, aki különösebb érzelmi befektetés nélkül sorra fogyasztod a friss, idealista tolkínita pipiket, bizonyára különösen félsz ettől a távlattól (amúgy fogalmam sincs milyen vagy valójában, de ez jól hangzik, szóval beleírom).

Soha egy büdös szóval nem mondtam, hogy jó anyának tartom magam (sőt az ökölbe szorított kezemen meg tudom számolni, hányszor használtam magamra az anya kifejezést Nnel kapcsolatban úgy egyáltalán – igen ez megközelítőleg nullát jelent). Természetesen, mivel nem volt pofám kibaszni Nnel, megpróbáltam a legjobb tudásom alapján bánni vele. Ebben benne volt az is, hogy mivel fogalmam se volt, hogy mennyire kerül hátrányos helyzetbe attól, hogy nem tudok szívből jól bánni vele (ez amúgy javult lassan), ezért persze igyekeztem minden egyéb nemoptimális körülményt gyökerestül kitépkedni, még akkor is, ha utólag visszanézve elhanyagolható tényező volt. Erről is írtam , nincs kedvem ragozni.

Az egy másik kérdés, hogy aránylag sok információt sikerült összevadásznom meg legszűrnöm gyerekekből, és ezen sokat vitázom, mert szerintem kurvafontos téma, és rengeteg a tévhit meg féligazság. Nem tudom, hogy az emberek tényleg nem képesek elválasztani az ember elveit meg meglátásait attól, amit ebből a saját helyzetében meg tud valósítani. Egyébként sose volt titok, hogy nem egyszerű a viszonyunk, jó pár embernek beszéltem is róla, a többiek meg gondolom a saját belemagyarázásaik meg prekoncepcióik alapján gondoltak rólam valamit aztán ennyi, nem érdekelte őket a miért. Ez nem zavar, lehet nyugodtan ilyennek meg olyannak tartani meg a hátam mögött kavarni a szart, néha egy kicsit rossz hogy fogalmam sincs hogy kinek mi a hasfájása és miért ilyen hűdeérdekes az, hogy mit csinálok meg mit nem. Ha már itt tartunk, Nre egy kurva szavuk se lehet, rendkívül jó arc, egészséges, értelmes, remek ízlése van és még másokra is képes tekintettel lenni. Rendben van eléggé, sőt még jelenség is. 

3. Az meg, hogy ezt az egészet képtelenek vagytok egymás között, privátban elrendezni, és kvázi a blogjaitokban üzengettek egymásnak és szemlátomást vadásztok az együttérző kommentekre, az már a szánalmast súrolja.

Nem látom, hogy hol vadászok én az együttérző kommentekre. Mint valahol meg is jegyeztem kommentben, én nem állok senki oldalán, és nem várom, hogy bárki is az én oldalamon álljon.
Az, hogy L mit csinál, az egy másik tészta.

De.

Az ilyesmit pont nem lehet egyedül a négy fal között elintézni. Nem véletlenül töténik az igazságszolgáltatás folyamata sem kvázi-nyilvánosan: a nyilvánosság védelem attól, hogy az erősebb fél ne halgassa meg a gyengébbet, vagy ne végződjön dühös hallgatásban az egész, hanem valóban történjen párbeszéd. Nekünk nem volt olyan személy, aki tudott vagy akart volna mediálni, és akit mindkettem el tudtunk volna fogadni annak. Nem volt, mint mondjuk Meta és Minc körül, egy közösség, aki visszahozott volna minket abba az állapotba, ahol már meg tudjuk beszélni egymás között. Talán volt más lehetőség, talán nem. Szerintem jó, hogy végül így alakult, mert jó, ha látni lehetl ilyet is, nem baj, ha van kegyetlen őszinteség is, nem csak a kerülgetés meg a kínos korrektnektűnni-akarás.
És ha már itt tartunk, nem én kezdtem. L kezdett nyilvánosan lejárani a blogján, ha rajtam múlik, hallgattam volna örökké. Mert ki vagyok én, hogy másokra zúdítsam a szomorúságomat? Talán kiposztoltam egyszer is a kurva fészbukra, hogy mennyire szar, hogy R nincs, L nincs, és N se volt soha igazán? Nem posztoltam, nem beszéltem. Néhány nagyon visszafogott és szomorú versszerűség, meg kósza pletykák szárnyraeresztése, ennyi volt.

És egyébként fájt az agyonhallgatás, tőletek is fájt, az összes ki nem mondott neheztelés és ítélet.
Mert bazmeg még veletek sem lehet megbeszélni. Hogy azért természetesen mégiscsak rózsaszín minden az emtétében is, ott a sok gyönyörű ember, és mindig kiderül, hogy nem elég tapasztalt még a közösség, hogy tudja kezelni az életet. De legalább tanul. Ezért hiszek benne még mindig.

Deviszont!

Kedves Felagund, sajnos vissza kell utasítsam a nagyszerű ajánlatot, mert köszönöm, de nincs szükségem arra, hogy Legnagyobb Tudású Emberszakértő Felagund úr megmondja nekem a frankót (kéretlenül persze). Azt köszönöm, nagyon jól tudom, hogy ki vagyok, mit érek, mik a jó és a rossz döntéseim, hol vannak a hibáim. De ha nem is tudnám, van elég értelmes, nagyszerű (zseniális is) ember, aki tisztán és prekoncepciók nélkül hajlandó látni engem, és akiktől meg tudom kérdezni (vagy mondják maguktól, érzékenyen és találóan), ha szükségem van rá.
Sajnos te nem ütöd meg a mércét, nekem te nem vagy mérce. Nekem te itten ne osszad az észt; várva, hogy hálás is legyek érte. Menj, tanulj az emberről, tündér-Felagund; megyek én is tanulni tovább; de hogy legyen majd ki tőled tanult; figyelj előbb és fogd be a szád.

szakmai önéletrajz

irodába tipegtem, csinos csinovnyik lettem, hopp, egy meneddzsert összeszedtem.

bázingá!

egyébként, most elárulom, nincs is semmi bajunk; s valójában mindhárman fiktív személyek vagyunk; igaz valónkban úgy kábé harmincöt évesek; és tizenöt éve élünk példás családi életet;  egy mesés kis villában valahol lenn újbudán; szuper teflonfazékban fő fogyasztós vacsorám; van persze három jó sportoló gyerekünk; kivan az audinkon cserélve mind a négy kerekünk; és az onlájn márketing a szakterületünk.
és az egész blogviharzást azért csináltuk; hogy jó zsíros látogatószámot összegeneráljunk; a további bejegyzésekben jönnek majd termékreferenciák; dől hozzánk a lóvé meg az iparimennyiségü lájk; begyűjtjük a plusszokat és ímélcímeket; babakörömollóval vágjuk ki a kecskerímeket.