picit azért büszke vagyok magamra

egyszer sikerült csinálnom valamit, ami aztán azóta benne van néhány ember fejében; időről időre visszahallom. 

mit számít

értelmetlen, nyomorult világ. őrült fetrengés cukorban, zenében, mentesülve bármiféle valóság alól. akinek pedig köze van bármihez, az kap mindenki helyett is. eleget! nem én hívom a sorsot, csak minden a kezemben van, ha elengedem, összetörik. néha mégis, csak minek. az meg úgy üres – leginkább talán, hogy nem merek lenni, csak úgy, nem lehet. feladom, leszarod? nincs mit megosztani. azt hiszem, egyszer majd elnézitek azt is, az egyre vékonyodó kispolgári üvegburátok mögül, ahogyan vége lesz, jól. vagy nem, gondolom éppen el lesztek foglalva valami mással. futó gondolat, aztán tovább-állás, ez is micsoda borzasztó alak, nem kár érte. 

valahol sajnálom érte, hogy megmaradt. hamarosan ember lesz, és rá fog jönni, hogy egyedül van. nem hinném, hogy ezen én tudok változtatni – talán annyit, hogy ez nem a dolgok rendje, hogy így legyen. lehetne jó – és mit számít, ha jó?