Nóta lánybúcsúra

(Ryanának és Leguánnak)

Ha én házasodnék

tolkínitát vennék,

Kommandón és Kömtön

összemelegednénk.

Szerveznénk egy tábort,

fellépnénk a Lepen,

ha zombi lennék közben,

főzne kávét nekem.

Ha én házasodnék,

megadnám a módját.

Felkérném egy szpícsre

Ankalimon pópát,

közben a harcosrend

díszőrséget állna,

minden tünci-táncos

virágot dobálna.

Ha én házasodnék,

lakodalmat csapnék,

de olyat hogy aztán

holtig emlegessék.

Száz kórustag húzná

három nap és éjjel,

felérne vúdsztokkal,

mjúzikel-estéllyel.

Tolkínita férjjel

örülhetnék annak,

hogy önmagam vagyok

s barátaim vannak.

Ha íhábén lennék

nélküle, se bánná,

tudná, hogy a szívem

mindig csak őt látná.

(S ha mégis úgy lenne,

hogy az útnak vége,

nem lennénk egymásnak

örök ellensége.

Békességgel tudnánk

egymás nélkül élni,

a másik tükrébe

tiszta szemmel nézni.)

Mostanában

Négy napja visz a lelkesedés, fényevőn és -alvón. Lehetek szomorú, az is valódi. Leszarhatom, az is valódi. Ez az a valóság, amit kerestem kétezerhatban, és onnan veszem a fonalat, akkor a kétségbeesésből néha kiragyogtam, és tudtam, hogy ez vagyok én, mégsem hihettem benne, hogy lehet lenni-ilyen.
Ez a most: időutazás az Időtlen Pillanatban, valami olyan, mintha beleestem volna egy feketelyukba, és most minden egyszerre múlt is meg jövő. Láttam múzsát és régiszerelmet, egy kultúra éppen-kibomló virágát, szín-pompázó embereket a Káptalanház Bolygón, mondhatom, hogy sok mindent láttam.

És egyedül nem megy. Nem a szerelem, az az úgynevezett és nagybetűs, ami hozza; nem a kötődés meg a kötelesség, hanem a közeg, ami felszít és ellenáll: a szél meg a szén. Ez a nem-egyedül, amitől az együtt-lét is szabad. És van ilyen. Kinő a repedt századok aszfaltrésein, a gyomirtót már kikacagja, a fűnyíró alatt lehajtja fejét. Közösség, közeg. Ma fű, holnap erdő.

Csendélet

A Lóri macskája újságíró,

körbekémlel, a cuccomban kotorászik,

kérdezi a cipőmet, miféle lény vagyok.

Nem tudom, bejöhet-e ide egyáltalán,

a macskás bácsi meg alszik mint az ördög,

meghúzom a farkát, arra csak tán felébred,

mint a régi szép idők – de hiába,

így hát, a biztonság kedvéért,

kitessékelem.

Spanyolviasz

Fűzfaköltő zengedezz,
majd valaki felfedez.

Nem volt könnyű

Nem volt könnyű boldogulni velem. Akaratos és keményfejű voltam. Szerettem a dolgok végére járni, s nem elégedtem meg azzal, hogy néhány szólamot el tudok darálni a kapitalista kizsákmányolók ellen. Láttam, hogy sokan a tagok közül úgy beszélnek a munkáskérdésről, mintha leckét mondanának föl. Bennem ezek a kérdések az önérzet és a végrehajtó akarat kérdéseivé lettek. Nem azért vitatkoztam, hogy másokat meggyőzzek, magamnak volt szükségem rá, hogy gondolataimat kimondjam, és így a füleimmel újra fölfogjam azokat. Nagyon sokat adtam arra, hogy amit kimondok, azt magam is értsem és higgyem. Éppen ezért sohasem szónokoltam, kérdeztem és kételkedtem, amit aztán igazságnak elfogadtam, az tisztán és keményen állt meg bennem.

(Kassák Lajos)