Közlemény


A blog elköltözött ide:

http://vilaganyam.hu


Minden korábbi bejegyzés és komment megtalálható ott is.


2012. július 27., péntek

Kiszolgálás és kiszolgáltatottság


A kisgyerekek lassan, makacs erőfeszítéssel mindenféle nekik tetsző bonyolult műveletet elvégeznek, mint például az öltözést, vetkőzést, takarítást, mosakodást, terítést, evést stb. Mindebben rendkívül türelmesek, megbirkózva azokkal a nehézségekkel, amelyek fejlődésben levő organizmus mivoltukból adódnak. De mi, másrészről, úgy látjuk, hogy „kifárasztják magukat” vagy „időt pocsékolnak” valami olyan feladat elvégzése közben, amit mi egy pillanat alatt, erőfeszítés nélkül megcsinálnánk, és a gyerek helyére lépve elvégezzük azt magunk. Mindig azzal a hibás elképzeléssel, hogy a végcél az, hogy a tevékenységgel meglegyünk, felöltöztetjük és megmossuk a gyereket, kikapdossuk a kezéből a dolgokat, amivel szeretne boldogulni, kimerjük a levest a tányérba, megetetjük és leszedjük az asztalt. És ilyen kiszolgálás után elkönyveljük őt – azzal a fajta igazságtalansággal, amelyet a mások fölött (akár merő jószándékból) uralkodó emberek mindig tanúsítanak – tehetetlennek és ügyetlennek. Gyakran türelmetlenként beszélünk róla, mert nem vagyunk elég türelmesek hozzá, hogy hagyjuk a tevékenységét a maga időritmusában folyni, amely más, mint a miénk; zsarnoknak hívjuk, mert zsarnokság-alapon viszonyulunk hozzá. Ez a szégyenfolt, ez a hamis előítélet, ez a rágalom a gyermekkorról szóló elméletek integráns részévé vált, holott az valójában türelmes és szelíd.
A gyermek, mint minden erős, a létért küzdő lény, lázad azellen, ami ellenkezik azzal a belső mágikus erővel, ami a természet hangja, és amelyre hallgatnia kell; és erőszakos cselekvéssel, sírással, kiabálással jelzi, hogyha leigázzák és eltérítik az életfeladatától. Lázadónak, forradalmárnak és rombolónak mutatkozik azokkal szemben, akik nem értik őt és akik, miközben azzal áltatják magukat, hogy segítenek neki, valójában visszafele lökdösik az élet útján. Így még az a felnőtt is, aki szereti őt, újabb rágalmat varr a nyakába, összetévesztvén zaklatott életének védelmét a kisgyerekek természetéből adódó, született engedetlenséggel.
(Montessori néni) 
Little children accomplish slowly and perseveringly, various complicated operations agreeable to them, such as dressing, undressing, cleaning the room, washing themselves, setting the table, eating, etc. In all this they are extremely patient, overcoming all the difficulties presented by an organism still in process of formation. But we, on the other hand, noticing that they are “tiring themselves out” or “wasting time” in accomplishing something which we would do in a moment and without the least effort, put ourselves in the child's place and do it ourselves. Always with the same erroneous idea, that the end to be obtained is the completion of the action, we dress and wash the child, we snatch out of his hands objects which he loves to handle, we pour the soup into his bowl, we feed him, we set the table for him. And after such services, we consider him with that injustice always practiced by those who domineer over others even with benevolent intentions, to be incapable and inept. We often speak of him as “impatient” simply because we are not patient enough to allow his actions to follow laws of time differing from our own; we call him “tyrannical” exactly because we employ tyranny towards him. This stain, this false imputation, this calumny on childhood has become an integral part of the theories concerning childhood, in reality so patient and gentle.
The child, like every strong creature fighting for the right to live, rebels against whatever offends that occult impulse within him which is the voice of nature, and which he ought to obey; and he shows by violent actions, by screaming and weeping that he has been overborne and forced away from his mission in life. He shows himself to be a rebel, a revolutionist, an iconoclast, against those who do not understand him and who, fancying that they are helping him, are really pushing him backward in the highway of life. Thus even the adult who loves him, rivets about his neck another calumny, confusing his defence of his molested life with a form of innate naughtiness characteristic of little children. 

2012. július 11., szerda


Az emberek akkor élnek a legjobban, amikor mindenkinek megvan a helye, amikor mindenki tudja, hova tartozik a dolgok rendjében, és tudja, mit érhet el. Pusztítsd el ezt a helyet, és elpusztul az ember.
Frank Herbert: A Dűne eretnekei [Bene Gesserit mondás]

Intelem az erdőbe tévedőknek


(ezt még a régi tumblrre raktam fel, de az azóta már nem működik, szóval ami jó, azt ide is.)

A rengetegből nincs kiút!
Lehet bár népének királya,
A fák közt aki túl mélyre jut,
Arra szörnyű vég les, ha irhája
Kedves, hát vigyázzon magára;
Pórul jár, aki vakmerő,
Éljen ésszel vagy karddal: hiába,
Mégis elnyeli az Erdő.

A játék már nem babra megy,
Oda a test, s talán a lélek;
Aki veszt, későn bánja meg,
És fizethet iszonyú tétet;
Aki pedig nyer, feleségnek
Nem tündék leányát nyeri;
Bolond, ki a legnagyobb tétet / ki ezt a földi létet
Olyan kevésért felteszi.

Bár mind hallanák szavamat:
Rég hirdeti az igaz ember,
Hogy téli tűz vagy nyári nap,
Minden hordó kiürül egyszer.
Van pénzetek? Nem őrzi fegyver
S így hamarosan lába kel.
Nem öröklik azt becsülettel:
Ebül jött, kutyául megy el.

(var.1 Van lelketek? Nem őrzi fegyver
S így hamarosan lába kel.
Nem ápoljátok becsülettel:
Fehéren jött, sötéten megy el.
var2. Bor mámorával, harci kedvvel
sokáig élni nem lehet,
de ha a jelszó „Kalandra fel!”-
csak járjad a sötét ösvényeket!)

Villon + Leguán

2012. július 8., vasárnap

Maga gyönyörű ember

  • – Egyszer azt mondtad, hogy talán nekem is olyan emberre van szükségem, aki nem az én „teremtményem”, hanem független, önállóan gondolkodó és akarattal bíró személy. Nos, képzeld csak, úgy néz ki, hogy sikerült találnom egyet! Nagyszerű, erős valaki, akinek legalább annyi energiája van, mint nekem, sőt, néha még nekem kell tartanom vele a lépést. Rendkívüli dolgokat hozunk ki egymásból!
    – Igazán? Nos, ha tényleg ilyen kapcsolatot találtál, akkor ennek igazán örülök, és ti is örüljetek egymásnak de nagyon-ám! Arra az egyre viszont mindenképpen figyelmeztetnem kell téged, az egyetlen fontosra amibe nekem mindig beletosszta a fejemet az élet: nem szabad elveszítened önmagad!
    Akármennyire is szereted a másikat, a magad számára a magad boldogsága az első. Ha ezt nem tartod szem előtt, ő sem fog tudni boldog lenni veled.
    – Miért jössz nekem ezzel már megint? Tudod, hogy én ezt már egyszer eljátszottam és nem, nem kérek belőle újra.
    – Azért, mert én is nagyon sokszor eljátszottam, és mégis csak mostanában jöttem rá, hogy pontosan miről is szól ez a minta, hogy működik és hogyan tudom elkerülni. Mert nem olyan, hogy egyszer kiatalálom és akkor meg van csinálva, hanem ez egy folyamatos küzdés – gyakorlatilag az 
    ezeréves patriarchális beidegződés miatt az egész társadalom ebbe a Feleségszerep nevű szarságba rángatja bele az embert ha nőnemű – természetesen öntudatlanul, merő jószándékból, és egy ilyen erős, „nagyszerű ember” mellett (nem macsóságra gondolok, az buta dolog és könnyű átlátni rajta, hanem a valódi függetlenségre, saját elképzelésekre és vezetői készségre) könnyen bele lehet kényelmesedni egy ilyen állapotba (nagyon leegyszerűsítve az az állapot, amikor a „szeretteid” érdeke, jóléte érdekében folyamatosan túlvállalod magad és feladod a saját igényeidet, míg végül már el is feledkezel róluk).
    Szóval:
    Egy ilyesféle kapcsolat legalább annyira szép tud leni, mint veszélyes. Ezt mindig vedd észre benne (mert mindig ott vannak a jelek, hogy ez bizony ilyen műfaj, csak az ember néha hajlamos rájuk borítani a rózsaszín takarót).
    A szerelem meg szinte sosem olyan, hogy összejöttünk, szerelmes vagyok, hacsak nem hónapok, évek óta kerülgetitek már egymást, illetve van olyan, hogy valakivel nagyon könnyen összehangolódtok és vágytok egymásra – ez valószínű az erős biológiai kompatibilitásban gyökerezik – és akkor szerelemelsőlátásra (ilyennel pl. találkoztam néhányszor a magam részéről, de nem garancia semmire és nem szabad tőle többet várni, mint néhány-sok felemelő pillanatot, illetve mivel az ilyesmi egy általában elég látványos kifelé is, nagyszerű történetek tudnak kerekedni köréjük – nem véletlen, hogy ez olyannyira közkedvelt téma az irodalomban).

    – De nem tudok leállni a rohanással, a kereséssel. Vágyom a házasságra, a biztonságra, egész életemben erre vágytam.
    – Nem tudom.
    Én bevallom, nem tudom őszintén támogatni senkinek a házasodási terveit, hacsak nem tolkíniták. 
    – Na ezt nem értem. Miért?
    – Kifejthetem, de nem biztos, hogy rövid lesz. Így is kéred?
    – Hozom a teámat és jöhet.
    – Rendben. Szóval ha klasszikus otthonlevős-gyereknevelős házasságban élsz (de sokszor akkor is, ha „csak” párkapcsolatról van szó, akkor majdnem elkerülhetetlenül belecsúszol ebbe a helyzetbe, mert a helyzet, a tásadalmi nyomás, a saját nőiszerep-szocializációd, a társad férfiszerep-szocializációja mind errefelé nyomnak. A végeredmény pedig sokszor kiborító: egy végtelenül megalázó, alávetett életforma tele kimerültséggel, csendes keserűséggel és boldogtalansággal, mert a mi társadalmunk azt tanítja, azt próbálja lenyomni minden eszközzel (finom és brutális eszközök egyaránt) a torkunkon, hogy nőnek (és öregnek, gyereknek, ha már itt tartunk) lenni szívás, és ez a normális, ez a „sors” aminek lennie kell és még persze mosolyogjunk is hozzá, különben nem vagyunk elég jók és nem szeretjük a családunkat és ilyeneket még gondolni sem szabad.
    Nagyon sok emberen látom, hogy úgy van kihasználva ilyen önkéntes társ- vagy anyaszolgaként, hogy észre sem veszi, hogy miért nem érzi jól magát. Hogy nem tűnik fel neki, hogy nem neki kellene mindent csinálni, egész nap dolgozni a házzal meg a gyerekekkel (+ még ha van munkahely akkor azzal is), és a férfi meg (akár minden bántó szándék nélkül, a nő kezdeti lelkesedéséből, megfelelni akarásából vagy felgyűlő energiáiból eredő szolgálatait elfogadva) alapnak veszi ezt a felállást.
    Lehet még taglalni ennek az enyhébb és durvább formáit, jellemzőit, de azt hiszem, láttál már te ilyet, voltál is valami hasonlóban, tudod, miről beszélek.

    – Igen, tudom. De nem hinném, hogy ez a férfiak hibája lenne.
    – Én sem hinném. Ebben a tásadalomban ez egy megkerülhetetlen jelenség, mint a Naprendszerben a Nap vonzása,  mert az egész civilizáció a szisztematikus kizsákmányolás alapkoncepciójára épült. Akik erősebbek és megtehetik, azok a mások kárára gyarapodnak. 
    Folyamatos munkára van szükség ahhoz, hogy legalább a magunk életében kiegyensúlyozzuk ezt a hatást, és nagyjából két részét látom ennek a munkának: egyfelől az egyéni részt, hogy végtelenül tudatosan és kérlelhetetlenül kiállsz magadért és ha valami nem jó neked és érzed, hogy kezdesz–kezdtek ebbe a fajta szarba belecsúszni, akkor igenis felborítod az asztalt, még ha sokkal könnyebb is lenne befogni a szádat.
    De egyedül ezt kurva neház folyamatosan csinálni és csinálni, és sokszor van olyan, hogy a Másik – legyen bármilyen értelmes és jóarc is amúgy –, meg sem érti, ha ilyenekről beszélsz, vagy hogy te ezek miatt ténylegesen és jogosan szarul érzed magad, és leszól hogy mit pattogsz, ezek nem valós, létező problémák (mert nem tanuljuk meg ezt felismeri, kimondani, nem tanuljuk meg, hogy ilyenek vannak, szinte fogalmaink sincsenek rá). És ha ezt másoknak elpanaszolod, mindenki vele fog egyetérteni, mert ebben a mentalitásban vagyunk nevelve szinte mindannyian.
    És olyan is van, a másik annyira nem tud ebben változni, hogy végül az lesz a kisebbik rossz döntés, ha otthagyod, bármennyire jó is vele egyébként, ha nem akarsz, nem tudsz belenyugodni abba az iszonyú, békés majdnem-életbe, amit a szükségleteid és álmaid feladásától a legjobb esetben remélhetsz.

    – Talán az ő házasságuknak is ezért lett vége.
    – Nem tudom, én ebbe nem látok bele. Amennyit belőle megismertem, az alapján nagyonis el tudom képzelni, mert ő egy rendkívül értelmes, nem harsány valaki, de mégis éreztem benne valami alapvető magabiztosságot és az élet szeretetét, és azt hiszem, valóban olyan ember, aki hosszú távon nem bír élni egy ilyen kapcsolatban, és ezt kimondani is hajlandó, ha nincs másik út.
    Persze a párjának alighanem rohadt kényelmes volt ez az egész, így ebben a formában. Van egy irtó jó nő feleségem, aki főzögget otthon meg kedves mindenkivel és tesz a közösségért, és ezért az én faszságaimat is elintézik egy legyintéssel, neveli a gyerekeket, kedvesen elmegy velük lefeküdni korán, hogy én szemrebbenés nélkül partizhassak (mert ez a szokás, hogy a gyerekek maradjanak csak ki a dolgokból, és persze a zannyuknak meg mellettük a helye), aztán néha nagy kegyesen kitörlöm a seggüket, hogy demonstáljam mennyire űbermájer apuka vagyok – persze őket szeretem tényleg, mert vidámak és jóarcokés sokat adnak az életemhez, és szoktam velük játszani ha épp olyan kedvem van, jó kikapcsolódás.
    Megértem, hogyha elege volt ebből, és inkább vállalta, hogy megszakad a szíve, de ezt ő nem csinálja tovább.
    Persze ez csak gondolatkísérlet, lehet, hogy nem is erről volt szó, de az elmondások és a történet motívumai gyanúsan ezt a képet látszanak kiadni.
    Egyébként én magam is jó néhányszor közel jártam hozzá, hogy így tegyek, és fenntartom a lehetőségét, hogy mondjuk elköltözzek Ltől függetlenbe, ha máshogyan nem tudunk mindenkinek jó viszonyt fenntartani. Nálunk szerencsére kevés az igazán rendszerszintű, összeférhetetlen különbség, sokkal jellemzőbbek a napi faszságok, amelyek némi jóindulattal és tudatossággal kezelhetők, úgyhogy egy nagy mélypont után, amikor végül eldöntöttem, hogy bármi is van, azt teszem, amit a legjobbnak látok, most jó vele, és olyan, mintha most, a megfulladás előtti utolsó pillanatban rúgtam volna fel magam a felszínére valami iszonyú, feneketlen mélységnek.
    Azt hiszem, valami olyasmi történt, hogy azzal, hogy ezt kimondtam magamnak és neki, többé nincs hatalma fölöttem (pontosabban nem érzem úgy, hogy lenne vagy lennie kéne) és ezáltal nincs hatalma ennek az elvárásrendszernek sem. Régebben beszéltem a szabadságról, mint az eszméktől való függetlenedésről – többek között ilyesféle dolgokra gondoltam. Most már egészen rajtunk múlik, hogy mit kezdünk egymással és az egészünkkel, és ezt újra és újra nekünk kell kitalálni, mert nincs, aki vagy ami megmondja, mi legyen. Az eszmék, remények és álmok csodálatosszép és igencsak hasznos dolgok, hiszen inspirálnak, elképzeléseket adnak, lehetőségeket és irányokat mutatnak. De a döntést nem adhatjuk át ezeknek az absztrakcióknak, mert ez nem az ő dolguk és nem is jók ebben, mert pont csak az irányt mutatják, az utat nem. Az út megkeresése – és a számunkra megfelelő irány kiválasztása is, ha már itt tartunk – miránk marad, helyzetben és időben élő lényekre.

    – Sok szöveggel ezelőtt azt mondtad, hogy két tényezője van annak, hogy ne csússzunk bele egy feleségszerepbe. Az egyéni erőfeszítés oké, világos, de mi a másik? 
    – Tényleg, köszönöm, hogy eszembe jutattad, nem akartam volna elfelejteni mert fontos. Szóval a másik része a dolognak, hogyha van egy olyan „ellenkultúra”, erős közösség körülötted, ahol nem ez a norma, hanem hogy a nők erősek, függetlenek, a közösség fontos, megbecsült részei, és ha elkezdesz belecsúszni vagy belemászni egy elnyomó kapcsolatformába, akkor húszan esnek neked, hogy basszus ezt így ne csináld, látjuk rajtad, hogy ez így rossz neked, légy észnél és állj ki magadért – illetve a férfiak eleve nem vagy kisebb eséllyel válnak elnyomóvá (hagyják, hogy szolgáló-mártírt csinálj magadból), mert nem ez az alapelvárás, a minta; illetve ha mégis ilyesmi adódik, akkor őket is seggbe rúgják a többiek, hogy most komolyan már, mi a faszt képzelsz magadról, ne csináljátok már ezt egymással.
    Azért is mondtam, hogy a tolkínita házasságokkal jellemzően nincs bajom (sőt, kifejezetten örülök, ha egy újabb köttetik vagy szóba kerül, hogy így lesz), mert nálunk van valamiféle kezdeménye az ilyen „szociális vészcsengő-hálózatnak” a sokféle szoros egyénközi kapcsolat, a pletyka- és véleményhálózat révén, illetve mind az alap értékeink, mind a közösség történetéből eredő társas mintáink (kezdetben, s még talán most is jelentős nőtöbblet volt a közösségben és azok is lelkesek, aktívak, olyan nagyon valamilyenek, és a férfiak egyénileg, lassanként épültek be és lettek jelen nagyjából egyforma súllyal) eléggé pozitívak és egalitariánusok, a lányok értelemszerűen csinálják a dolgokat, amit szeretnek és ezért elismerik őket (a társaság jelenlegi formális vezetője például szintén nő). Érdekes (bár szerintem értelemszerű) módon ez nem vezet a fiúink „elférfiatlanodásához”, virágzanak a lovag-eszmények és -gyakorlatok (például néhány nagyon értelemcentrikus emberkét leszámítva kb. mindenkinek van vagy volt köze harcművészethez), szívesen vállalnak szervező-vezető szerepet és jellemzően jól csinálják, illetve a klasszikus értelemben véve udvariasak és segítőkészek is anélkül, hogy ezt megalázóan, érzéketlenül tennék.
    Na de ezek neked sem újdonságok, szóval szerintem nem is ragozom tovább.
    Azt hiszem, nem véletlen, hogy az egyetlen embernek, akit a közösség valóban és végérvényesen kivetett magából, és soha semmilyen körülmények között nem fogadna vissza, az volt a bűne, hogy két lánnyal is súlyosan elnyomó, sőt bántalmazó kapcsolatot épített ki. És volt, hogy én is éppen csúsztam bele – majdnem bele is zuhantam – egy ilyenbe, de amikor láttam, hogy ő összeférhetetlen a közösséggel, akkor észhez tértem és pánikszerű gyorsasággal kiléptem belőle.
    – De a mi kapcsolatunk az előzővel szintén sok ilyen elnyomó-önfeláldozó mintát tartalmazott, még se rugdalt seggbe minket senki… 
    – Most komolyan, az évekkel ezelőtt volt, a faszom se tudja, mi volt akkor. Lehet, hogy nem volt világosan látható kívülről, vagy éppen nem volt közel annyira senki hozzátok, hogy észrevegye. Meg hát van olyan is, hogy a benne levők nem hallgatnak a többiekre, annyira nem látnak ki belőle – hmm, gondolom érthető, hogy ilyenkor az ember jobban teszi, ha nem a falra hányja azt a borsót, hanem elrakja későbbre, amikor előjöttök a fal mögül éhesen és fáradtan egy megterhelő időszak után. Meg persze ez a „háló” sem tökéletes, sőt szerintem még sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy igazán hatékonyan működjön. De létezik, és ez nagy dolog, nagyon megkönnyíti az ember életét. Én igyekszem tenni a fenntartásáért, fejlődéséért azzal, hogy kimondom, hogy van – mert én a Megfogalmazások embere vagyok.
    És tudod mit? Te meg segítesz nekem kimondani a dolgokat, csak azzal, hogy itt vagy és beszélünk. És ez nekem nagyon fontos, mert csak így tudok igazán könnyen megnyilvánulni, valódi beszélgetésben, valódi valakinek. És ez szinte mindannyiunkkal így van, mert ilyen az ember – bármilyen jelentős teljesítményhez, még az önálló, egyéni munkához is inspiráció és megértés kell, azt pedig a társas érintkezés generálja. Aki valóban egyedül marad, remény vagy akár emlékek nélkül, az nem alkotó lesz, hanem halott. Szóval köszönöm ezt a mostot, hogy vagy meg hogy beszéltünk.

2012. július 4., szerda

Költészetem


I

Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan
akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén.
Elég volt az ömlesztett szépből
az örökölt effektusokból.
Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
Íme költészetem valóságlényege
szavaim tartalma
vallomásaim értelmetlennek vélt értelme
tűzeső
és jégcsapok csengése
amik az ellentétek törvénye szerint
egyszerre egymás mellett élnek
és betöltik a világ
ismert
ismeretlen
tájait.



II


Nemcsak a szív énekel most
nem is csak a nyelv.
Szemem kék vize
fogaim kemény fehére
testem klasszikus szerkezete
szellemem felfoghatatlan anyaga
fejem milliónyi hajszála
kezem tíz ujja
akár egy orkeszter
tíz megszállott tagja
egyszerre cseng
hogy hírt adjanak rólam
a világnak.
Énekelek
a fényben
és árnyékban
mindazokért akik szerencsétlenül születtek
vagy később érte őket a szerencsétlenség
a süketekért
a vakokért
a hitetlenekért
az együgyűség áldozataiért
azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról
s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.
Úgy énekelek
hogy valaki más
sorsa mélyéről visszhangozza
és képessé váljék rá hogy elinduljon
a part felé
ahol korunk anyaméhe vajúdik
ahol a földbevetett mag csírát fog
ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot
ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját
ahol az ember ráismer embertársára
kezébe veszi
az anyagot
a szerszámot
és megalkotja
élete értelmének
vértől piros
szenvedésektől fekete
jegyeit.

(Kassák Lajos)

2012. július 3., kedd

A gondolkodás szabadsága az

…amikor mindent meg mersz kérdőjelezni – és nem félsz sem a teljesen újfajta, sem a régóta-meglevő választól sem; amikor nem azonosítod magadat egyetlen értékkel vagy gyakorlattal sem, hanem újra és újra felülvizsgálod őket, és szükség esetén változtatsz is rajtuk.
Az értékek és a gyakorlatok akkor jók – akkor töltik be feladatukat –, ha mindig az Itthez és Mosthoz, az adott helyzethez igazodnak. Van, amikor egy értékhez vagy véleményhez a történetünkből, neveltetésünkből vagy érdekeinkből adódó, eltéphetetlen személyes kötelék fűz, és teljesen érthető emberi dolog, ha ezekhez ragaszkodunk; de legyünk tudatában annak, hogy ezek ettől még nem abszolútumok, és más helyzetben levő, másféle történetű emberek számára nem is feltétlenül hasznosak és magától értetődők.

A konvencionalitás és a lázadás valójában ugyanannak a börtönnek a két szobája, mert a saját, aktuális nézőpontból való őszinte helyzetértékelés helyett külső mintákat vesz viszonyítási alapnak, akár a feltétel nélküli elfogadás, akár a feltétel nélküli elutasítás az a mód, amellyel a személyes értékeinket generáljuk belőlük.

2012. július 1., vasárnap

Kísérleteim

A kérdések nekem ellenségeim. Mert az én kérdéseim, mint a bombák!
A válaszok úgy robbannak széjjel, akár egy megriasztott madárcsapat, és elhomályosítják kikerülhetetlen emlékeim egét.
És egy válasz sem, egyetlenegy sem elégséges. 
Lehet-e egyensúlyt fenntartani egy emberrel, aki legalább annyira erős, mint én, anélkül, hogy szétfele-szerveznénk magunkat, vagy az egyikünknek kevesebbnek kellene maradnia, mint amire képes.
Lehet-e értelmes embert nevelni a ma szinte szériatartozék gyerekesség, balfaszság vagy világbólkiszakadtság nélkül, extrém erőfeszítések nélkül. 
Lehet-e emberi módon élni, amikor a legtöbb külső tényező ezellen hat. Lehet-e szabadnak, boldognak lenni, maradni. Lehet-e javítani a világ dolgain felismeréssel, szavakkal, tettekkel.
Lehet-e valódi, végtelenhorizontú emberi közösséget kialakítani egészen újfajta kezdeti feltételekből? Mik a szükséges kezdeti feltételek, aminek nagy részének teljesülnie kell? Hogyan lehet és hogyan szabad katalizálni a folyamatot?

Axióm

Ez az univerzum gyönyörű, és jó helyünk van benne.
Mi emberek, mint minden lény, millió évek óta vagyunk itt, és ezalatt, a világ (ha tetszik, Isten – nekem mindegy milyen mitológiát, rhetorikát használunk) különös csodája folytán olyanná formálódunk, hogy jól érezzük magunkat és ráadásul ennek még a tudatában is legyünk.

A halál, (és az ebből adódó szenvedés és szomorúságok) a világ része, és elkerülhetetlenül következnek a különböző életformák helyi ellentéteiből, és abból a tényből, hogy mindannyian ugyanabból a világból építjük fel magunkat újra-és-újra – a világ (legalábbis a Föld nevezetű szeglete, amiből közvetlenül táplálkozunk) pedig nagyjáról véges dolog, tehát az tud jól működni, hogy az egyik lény előbb-utóbb átadja a helyét, erőforrásait a másiknak. És ez nem mindig megy zökkenőmentesen, még akkor sem, ha a felek nagyjából-egészében egy csapatban játszanak.
Nekünk, embereknek egyébként minden szempontból a boldogabbik vége jutott a dolognak – csúcsragadozók vagyunk, nem kell futnunk senki elől és soha nem is kellett (legalábbis amióta ilyen nagymajom-formában toljuk ezt az élet dolgot, nem igazán), a testi-lelki szenvedést pedig nagyszerű szociális struktúránkkal (emberi közösség) tudjuk egymáson oldani, élhetővé vagy megbékélhetővé tenni.

Az élet – mind az egyén, mind a közösség szintjén – ezzel a folyamatos megújulással tud alkalmazkodni a világ változásaihoz. Ezért jó az, hogy eszünk, lélegzünk, meghalunk – és ezért nem jó megközelítése a halhatatlanságnak az, ami az egyént célozza. 
Hiszen már ember-egyénként is elképzelhetetlen mennyiségű élőlény keletkezése és pusztulása árán maradunk fent egészként – gondolhatunk itt az általunk elfogyasztott lényekre (mert minden élő, amit megeszünk, akár szalad, akár nő), vagy akárcsak a sejtjeinkre, akik folyamatosan keletkeznek és pusztulnak, és legjobb tudásunk alapján az élet kialakulásakor még nagyonis független egysejtűként kezdték a pályafutásukat és később váltak életfunkciókban még jobbára önálló, de az egész rendszertől már nem független alkotórészünkké.

Miért akarunk mégis lázadni az ellen, ami láthatólag univerzális törvényszerűség (elveszem és visszaadom) és a gyakorlatban nagyszerűen működik? (Szerintem az eléggé kimeríti a nagyszerűen működés fogalmát, hogy négymilliárd éve itt vagyunk, túléltünk rengeteg természeti katasztrófát, elsüllyedő világot meg jégkorszakot meg fenetuggyamicsodát, és létrejött egy ilyen változatos, stabil rendszer, ilyen csodálatos, komplex lényekkel, mint pl. a medúzák vagy épp mi emberek).
A gyakorlatban: miért kezdtünk el mi, emberek kisajátítani minden erőforrást a magunk számára, minden lényt, és az egész világot ellenségnek tekintve (amit nem tudunk vagy érdemes a szolgálatunkba fogni)? Mert ha távlatokban nézzük, a civilizáció (totális földművelő kultúrák) története lényegében ennek a mentalitásnak története.
Jó-e ez így nekünk magunknak egyáltalán, és ha nem, lehetne-e értelmesebben csinálni a dolgokat? (például hogy ne katasztrófa meg millió éhező vagy túlevett, beteg és boldogtalan ember legyen a végeredmény)
Mit kell tennünk ahhoz, hogy ez megvalósuljon?

Ezek azok az alapvető kérdések, amik az egész ismert gyerekkorom folyamán izgattak valamilyen formában, és ami hajtott arra hogy keressek, lássak, megértsek.
Csak azért írom le mert lényegében minden írásomnak vagy posztomnak ez az eredője, és ezért nyíltan vagy közvetve sokat fogtok találkozni ezzel a kérdéssel, ha esetleg az olvasásomra adjátok a fejeteket.


Három-négy éves lehettem legfeljebb, amikor rájöttem, hogy az emberek legtöbbjével valami nem stimmel – szomorúak, tüskések, balfaszok vagy tompák, és hogy ez a nemstimmelés egyetlen más élőlényben sem található meg, tehát bennünk van a dolog gyökere valahol. Akkor egy ideig egyáltalán nem is voltam hajlandó közösséget vállalni az emberekkel (mármint legalábbis nem tartottam magam annak), majd későbbi tanulmányaim alapján arra jutottam, hogy ez nem mindig és minden közegben lehetett így, tehát nem „az emberben”, hanem konkrétan bennünk (akármit is jelentsen ez a „mi”) van a hiba.
Később az okok keresése mellett rájöttem [megkaptam szempontként másoktól], hogy akár sikerül használható elméletet találnunk az okra, akár nem, a dolog gyakorlati oldala (hogy mit lehet ezellen tenni) ugyanolyan fontos keresendőség, és a remény, hogy vannak lehetőségek, megoldásszerűségek, amelyek jó irányba mutatnak, olyan erőt tud adni, ami át tud vinni nagyon sok személyes és személyentúli problémán – bár a remény elködösítheti a megfigyelést, szóval azzal azért vigyázni kell.