Ez az univerzum gyönyörű, és jó helyünk van benne.
Mi emberek, mint minden lény, millió évek óta vagyunk itt, és ezalatt, a világ (ha tetszik, Isten – nekem mindegy milyen mitológiát, rhetorikát használunk) különös csodája folytán olyanná formálódunk, hogy jól érezzük magunkat és ráadásul ennek még a tudatában is legyünk.
A halál, (és az ebből adódó szenvedés és szomorúságok) a világ része, és elkerülhetetlenül következnek a különböző életformák helyi ellentéteiből, és abból a tényből, hogy mindannyian ugyanabból a világból építjük fel magunkat újra-és-újra – a világ (legalábbis a Föld nevezetű szeglete, amiből közvetlenül táplálkozunk) pedig nagyjáról véges dolog, tehát az tud jól működni, hogy az egyik lény előbb-utóbb átadja a helyét, erőforrásait a másiknak. És ez nem mindig megy zökkenőmentesen, még akkor sem, ha a felek nagyjából-egészében egy csapatban játszanak.
Nekünk, embereknek egyébként minden szempontból a boldogabbik vége jutott a dolognak – csúcsragadozók vagyunk, nem kell futnunk senki elől és soha nem is kellett (legalábbis amióta ilyen nagymajom-formában toljuk ezt az élet dolgot, nem igazán), a testi-lelki szenvedést pedig nagyszerű szociális struktúránkkal (emberi közösség) tudjuk egymáson oldani, élhetővé vagy megbékélhetővé tenni.
Az élet – mind az egyén, mind a közösség szintjén – ezzel a folyamatos megújulással tud alkalmazkodni a világ változásaihoz. Ezért jó az, hogy eszünk, lélegzünk, meghalunk – és ezért nem jó megközelítése a halhatatlanságnak az, ami az egyént célozza.
Hiszen már ember-egyénként is elképzelhetetlen mennyiségű élőlény keletkezése és pusztulása árán maradunk fent egészként – gondolhatunk itt az általunk elfogyasztott lényekre (mert minden élő, amit megeszünk, akár szalad, akár nő), vagy akárcsak a sejtjeinkre, akik folyamatosan keletkeznek és pusztulnak, és legjobb tudásunk alapján az élet kialakulásakor még nagyonis független egysejtűként kezdték a pályafutásukat és később váltak életfunkciókban még jobbára önálló, de az egész rendszertől már nem független alkotórészünkké.
Miért akarunk mégis lázadni az ellen, ami láthatólag univerzális törvényszerűség (elveszem és visszaadom) és a gyakorlatban nagyszerűen működik? (Szerintem az eléggé kimeríti a nagyszerűen működés fogalmát, hogy négymilliárd éve itt vagyunk, túléltünk rengeteg természeti katasztrófát, elsüllyedő világot meg jégkorszakot meg fenetuggyamicsodát, és létrejött egy ilyen változatos, stabil rendszer, ilyen csodálatos, komplex lényekkel, mint pl. a medúzák vagy épp mi emberek).
A gyakorlatban: miért kezdtünk el mi, emberek kisajátítani minden erőforrást a magunk számára, minden lényt, és az egész világot ellenségnek tekintve (amit nem tudunk vagy érdemes a szolgálatunkba fogni)? Mert ha távlatokban nézzük, a civilizáció (totális földművelő kultúrák) története lényegében ennek a mentalitásnak története.
Jó-e ez így nekünk magunknak egyáltalán, és ha nem, lehetne-e értelmesebben csinálni a dolgokat? (például hogy ne katasztrófa meg millió éhező vagy túlevett, beteg és boldogtalan ember legyen a végeredmény)
Mit kell tennünk ahhoz, hogy ez megvalósuljon?
Ezek azok az alapvető kérdések, amik az egész ismert gyerekkorom folyamán izgattak valamilyen formában, és ami hajtott arra hogy keressek, lássak, megértsek.
Csak azért írom le mert lényegében minden írásomnak vagy posztomnak ez az eredője, és ezért nyíltan vagy közvetve sokat fogtok találkozni ezzel a kérdéssel, ha esetleg az olvasásomra adjátok a fejeteket.
Három-négy éves lehettem legfeljebb, amikor rájöttem, hogy az emberek legtöbbjével valami nem stimmel – szomorúak, tüskések, balfaszok vagy tompák, és hogy ez a nemstimmelés egyetlen más élőlényben sem található meg, tehát bennünk van a dolog gyökere valahol. Akkor egy ideig egyáltalán nem is voltam hajlandó közösséget vállalni az emberekkel (mármint legalábbis nem tartottam magam annak), majd későbbi tanulmányaim alapján arra jutottam, hogy ez nem mindig és minden közegben lehetett így, tehát nem „az emberben”, hanem konkrétan bennünk (akármit is jelentsen ez a „mi”) van a hiba.
Később az okok keresése mellett rájöttem [megkaptam szempontként másoktól], hogy akár sikerül használható elméletet találnunk az okra, akár nem, a dolog gyakorlati oldala (hogy mit lehet ezellen tenni) ugyanolyan fontos keresendőség, és a remény, hogy vannak lehetőségek, megoldásszerűségek, amelyek jó irányba mutatnak, olyan erőt tud adni, ami át tud vinni nagyon sok személyes és személyentúli problémán – bár a remény elködösítheti a megfigyelést, szóval azzal azért vigyázni kell.
