Ugyanakkor sokszor eszembe jut az, hogy a jekána anyukák* alig beszéltek a gyerekükhöz, alig játszottak vele, csak tették a dolgukat, vízért mentek, főztek, stb. (…) Mit értenek meg és mit tanulnak el tőlünk, ha mi egész nap a számítógép előtt gubbasztunk?

Például a számítógép konstruktív használatát nagyonis eltanulhatják, ami nem haszontalan, ha tíz év múlva is fogunk használni ilyesmit. Ha az ilyesféle ülőmunka nem a soksokórán keresztül megszakítás nélkül gép előtt zombulást jelenti (és a mi érdekünkben is jó, ha nem így van), nem hinném hogy különösebb gond lenne vele.

A szellemi tevékenység nem okvetlenül különbözik a babfejtéstől vagy a kapálástól vagy bármilyen más hagyományos tevékenységtől: ugyanúgy bele lehet merülni a külvilágot teljesen kizárva, de ugyanúgy nem árt neki, ha időközönként megszakítja az ember (sőt, amennyire tudom, rontja a hatékonyságot, ha negyed-fél óránál hosszabban összpontosít az ember egy dologra, kellenek a közbevetett szünetek – a pomodoro nevű hatékonyságnövelő technika például ezen a felismerésen alapszik).
Ugyanúgy lehet valamiféle hagyomány része.
Hogyan olvasunk. Hogyan használunk gépet,  netet. Mit kivel hogyan kommunikálunk, kit veszünk komolyan. Egy gyerek bármit el tud sajátítani direkt tanítás nélkül, a gondos megfigyelés és gyakorlás útján, amiből nem hagyjuk ki, amire van alkalma és ideje, amit megfigyelhet, gyakorolhat, amiről kérdezhet.


Kiskoromban szerettem az írógéppel, nagyanyám albérlőjének a gépével szórakozni (a játékok nem kötöttek le, a tényleges, valamire való programokkal kísérleteztem, rajzolgattam, beállításokat, színeket, eszközöket próbálgattam, később programoztam, ilyenek).
Nagyobb koromban képes voltam hosszasan figyelni, ahogy a fogadott nagyapám ül a gép előtt és a könyvét írja vagy netezik; szerettem elgépeléseket vadászni a szövegben, és ha láttam, hogy elsiklott fölöttük, szóltam. Ha épp egy rész végére jutott, megkérdeztem, ha valami eszembe jutott, kicsit beszélgettünk, de összességében nem ez volt a fő szempont, maga az indirekt, szemlélődő részvétel tökéletesen kielégítő volt.


* Jean Liedloff egy utazó volt, aki először fogalmazta meg a modern csecsemőgondozási és gyereknevelési gyakorlat (lényegében a korai szeparációval, szisztematikus sírni hagyással és erős szülői kontrollal, mesterséges pótszerekkel jellemezhető, a civilizált világban jelenleg uralkodónak mondható gyerekgondozási paradigma) kritikáját a jekána indiánok közé tett utazása alapján.