Közlemény


A blog elköltözött ide:

http://vilaganyam.hu


Minden korábbi bejegyzés és komment megtalálható ott is.


2012. augusztus 31., péntek

kis manifesztum

Mi, a Gwaith i Tolkínionnath –
Tolkien fiainak népe –
a Professzor szellemi gyermekeként
azért jöttünk erre a világra
hogy az ainuk és eldák példája nyomán
teremtő szívünkkel és szavunkkal
Arda rendje szerint élve
visszahozzuk a fényt a világba.

anyuka

Egy barátom blogján olvastam ezt a félmondatot, amely annyira jól összefoglalja a „jóanya”-ság gyilkos eszményének egyik jellemző mintázatát.

„és különben is, szedjem már össze magam, elvégre én anyuka akarok lenni, aki nem vehet ki betegszabit csak mert épp gyomorrontása van…”

De!
Egy úgynevezett „anyuka” is kivehet szabadságot, ha beteg vagy kifárad (lelkileg is!). Sőt, ki is kell vennie, különben hamar kinyírja magát vagy kiég és érdektelen, diszfunkcionális anya lesz belőle. még egy újszülöttel is lehet bizonyos dolgokban segítséget kérni (pl. apa, anya, nagyobb testvér, szomszéd nyanya ugyanúgy tudja hordozni meg kivinni pisilni, súlyosabb esetben ha nem tud szoptatni se, meg lehet kérni valakit, akinek kisgyereke van, hogy legyen a dajkája stb. Nagyobb gyerek esetén még könnyebb a helyzet).


Nekem pl. nagyon jól jött, hogy voltam idén táborban, mert pár dologgal eléggé tele volt a tököm és jól esett, hogy nem nekem kellett egész nap nekem figyelni N-re, hanem el tudott bóklászni szabadon anélkül, hogy minduntalan utána kelljen rohangásznom nehogy szétszedjen valamit, mert volt jó pár ember, akire teljesen mértékben rá lehetett bízni (pl. simán elvitték pisilni is meg minden), és az alapdolgokban (ne szedjen szét semmit, ne kerüljön veszélybe) mindenki figyelt rá.

A legszebb az volt, hogy ezek közül az egyik a helyiek ötéves kislánya volt, aki így egy személyben tudott játszótárs és pesztra lenni.

Mese Szürke Gandalfról és a Feketemágusról


Sokan mondják, hogy ez a világ már nem a régi, és minden új korral egyre csak hanyatlik. Hiszen valaha a világ az eldáké volt, de hol vannak most az eldák? Köztünk él még maradékuk, de semmi újhoz hozzá nem fognak: örök emlékezésbe zárva önmaguk árnyai lettek!És valaha a világ a törpöké volt, de hol vannak most a törpök? Áll még királyságuk a Hegy alatt, de kincses nagy barlangjukat feldúlták az orkok, kisemmizetten vándorolva önmaguk árnyai lettek!
És valaha a világ a nyugati embereké volt, de hol vannak most a Nagyok? Engedtek a gonosz csábításának, és azóta öregség, betegség, korai halál az osztályrészük. Őseik tudását megtagadva önmaguk árnyai lettek!
Őseink nagysága megfakult, ez már a föld harmadik kora. De noha ők már nincsenek köztünk, mi még itt vagyunk, és itt is maradunk, történjen bármi. Ezért most a régi dicsőség siratása helyett elmondom inkább Szürke Gandalf és a varázsló történetét, hogy a bölcs mágus miként űzte el a homályt az erdőből, hogy a szabad népek újra békében élhessenek.
Abban az időben, a mi korunk kezdetén, az Erdőt Nagy Zölderdőnek hívták, és olyan gazdag, gyönyörű vidék volt, hogy széles e világon nem akadt párja. Tenger sok vad és madár lakta, éneküktől zengett az erdő, mindenütt óriás tölgyfák és sudár bükkök nőttek, törzsükön pedig dúsan tenyészett a repkény. Az erdő közepén egy tisztáson trónolt Thranduil, az erdei tündék királya. Ezer évig uralkodott békességben, jó király volt, szerette a népe.
Ahogy azonban eltelt az ezer esztendő, az erdő déli részére egy gonosz varázsló költözött, a Feketemágus. Épített ott egy hatalmas tornyot, amit Dol Guldurnak neveznek. Sűrű sötétség szállt a vidékre, az erdőt gonosz szörnyetegek járták, és az állatok megfogyatkoztak, gyanakvók és vadak lettek. Akkoriban kezdték az erdőt Bakacsinerdőnek meg Setéterdőnek hívni, mondván hogy fekete árnyék borult rá.
Csak hogy lássátok, milyen gaz dolgokat művelt ez a Feketemágus: például itt Vadonföldén, az erdő szélén az északlakók népe élt és Vidugavia király uralkodott fölöttük. Messze földön híresek voltak vitézségükről, még Rómendacil, a gondori király is elismerte hatalmukat és a szövetségüket kereste, éspedig ez igen nagy szó volt, hiszen tudvalevő, hogy a gondori király még a napnyugati királyoktól származik és igen-igen nagy úr, a birodalma határai a tengertől egészen az Árnyék-hegyekig nyúlnak. Annyira jó barátságban volt a két király, hogy még a gyermekeiket is összeházasították. Ebből aztán később csuda nagy galiba támadt, amit Rokonviszály néven szokás emlegetni, de ez egy másik történet.
Szóval az északi embereké volt egész Vadonfölde, egészen addig, amíg a Feketemágus rájuk nem uszította a barbár keletlakókat, akik aztán rájuk támadtak és szétszórták őket a szélrózsa minden irányába. A nép egyik fele elvándorolt a pusztába, belőlük lettek a fűtenger lovászai, akik éothéodnak nevezik magukat, a másik fele meg visszahúzódott a Magányos Hegyhez, és tőlük származnak a suhatagiak. Volt olyan is, aki a beorn-fiak közé menekült. Hálistennek azért Vadonfölde nem lett a keletlakóké, mert az itteniek sok-sok vér árán végül elkergették őket, de a királyság, az már menthetetlen volt.
Szóval északon ugyan Thranduil népe úgy-ahogy féken tartotta a gonoszt, de tündék, törpök, emberek, mindenki rettegett Dol Guldur urától. Szegény királynak igencsak főtt a feje, hiszen szinte már a palotájából se merte kitenni a lábát, – amit egyébként a homály miatt épített egy barlang mélyére, és nem azért, mert annyira rajongott a vakondéletért.

Égbenjáró Lukács és a fekete palota

Réges régen, egy messzi-messzi birodalomban, volt egyszer egy árva parasztlegény. Égbenjárónak hívták már az apját is, ő mégis a száraz földet túrta naphosszat, s csak sóhajtozott keservében.
– Ne sóhajtozz – vigasztalta ángya és bácsikája –, egyszer elmehetsz majd apád nyomán, s bejárhatod a levegőeget. Hanem a föld szegény volt, és Lukács – mert így hívták a legényt – el nem tudott szabadulni, csak dolgozott nap nap után.
Lakott a közeli hegyekben egy jó varázsló, olyan vén, hogy az orra a térdét verte. Történt egyszer, hogy izenetet kapott messzi földről, fekete országból: a Setét Nagyúr foglyul ejtette a világszép Lilla hercegnőt. Hogyan is szabadíthanám ki, tanakodott magában: vén is vagyok, meg messze is vagyok, el nem jutok oda egymagam.

2012. augusztus 25., szombat

Stílgyak (darabka)


Ha már szóba került, mesélek nektek valamit erről is – a férfi elhalgatott, leszedte a szalonnáját a nyársról és jóízűen rágcsálni kezdte. – Nos, az első Nagy Áramszünet öt napig tartott. A valódi okát nem ismerjük, elveszett a féligazságok és magyarázkodások tengerében, amivel a kormány megpróbálta betömni az emberek száját. A lényeg annyi, hogy öt teljes napra az egész Város sötétségbe borult. Gondolom, el sem tudjátok képzelni, hogy ez akkoriban mit jelentett. A legtöbb embernek nem volt saját élelme és dolgai, mindent, amit csak használtak és ettek, boltokban kellett megvenni, ezért két-három nap után még a legbékésebbek is arra kényszerültek, hogy fosztogatással szerezzenek valami ennivalót maguknak – már amit az élelmesebbje nem vitt el már az első napokban. Az egész élet felborult, óriási kavarodás alakult ki, és ezen nem sokat segítettek a kormány nevetséges intézkedései sem, beleértve és a katonák és városőrök erőszakos fellépését is a város lakóival szemben.
Az egyik fiatalabb fiú közbevágott – nem lehetett több hétévesnél, éppen abban a korban, amikor az ember gondolkodás nélkül félbeszakít egy mestert, ha valami olyasmiről kérdezhet, ami igazán nagyon érdekli.
– Tényleg képesek voltak az őrök nekimenni a barátaiknak, akikért az őrséget vállalták?
– Igen, és a Királyságban ma is sokszor megteszik. Ezt ne úgy képzeld el, mint a mi harcosainkat, akik szeretik azokat, akiket védeniük kell. Mivel a városban nagyon-nagyon sokan éltek és az emberek nemigen ismerték egymást, ezért ezek a városőrök csak saját magukhoz és a kormányhoz voltak hűségesek.
De maradjunk a lényegnél, ne téríts el attól, amit mondani akartam.
Szóval hosszú hetekbe telt, amíg a város kiheverte ezt a néhány napot, és évekbe telt volna, amíg el is felejti. De nem felejthette el, mert később egyre több minden történt, ami újra és újra emlékeztette arra, hogy az Áramszünet minek az előjele is volt valójában: annak a viharos, sok néven ismert korszaknak, ami meghatározta az évezred elejét, és amit mi Hosszú Kezdet néven ismerünk.
– Ezek szerint vannak más nevek is a Kezdetre. Mondd el őket! – ez egy lány volt, idősebb, különös érdeklődéssel az innars, a nevek és a fogalmak művészete iránt.
– Nem kell bonyolult és titokzatos nevekre gondolni. Mindenki hívja valahogy, mert mindenkire nagy hatással volt. A Királyságban hivatalosan Válságnak hívják, és szeretik azt mondogatni, hogy átvészelték vagy megoldották, de az egyszerű alattvalók csak úgy beszélnek róla, mint a világ végéről.  A kinajok azt mondják: chi lun yang, ami az jelenti, hogy a Kerék fordulata és azt is mondják rá, hogy chie tuo, az Elszakadás. Tessék, itt van ez a néhány, a többit majd egyszer elmondom, ha éppen nincs jobb dolgom.
– Na és az orkok? Ők mit mondanak? – megint a kisfiú volt az, de  mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna, egy nagyobb fiú már le is torkollta: – Ugyan már,  az orkokkal nem szoktunk beszélgetni, csak háborúzni. De ha nagyon érdekel, menj el hozzájuk és tedd fel nekik a buta kérdéseidet, hátha azt hiszik, közéjük tartozol – persze mindenki gurult a röhögéstől, aki hallotta, de ez hamar elült, és valahonnan újabb kérdés érkezett, ezúttal lányhangon:
– Te is ott voltál, mester?
A férfi elmosolyodott.
– Nem, annyira nem vagyok öreg, bármennyire is gyerekek vagytok hozzá, hogy ezt észrevegyétek rajtam. Ez még az első ankalimon idejében történt, és akkor én még bőven meg sem születtem. De ismertem olyanokat, akik a saját szemükkel látták mindezt és tevékenyen részt is vettek a dolgokban. A vénasszonyok között talán ti is találtok még olyat, aki a Kezdet kezdete előtt született.
Közben lassan befejezte a szalonnáját és rátért a köretre: sült hagyma és paradicsom, a felfeleúton szedett szurokfűvel és a szalonna zsírjával. Nem volt nagyevő, még bőven maradt a tányérban, amikor jóllakott. A maradékot elindította arrafelé, ahol a nagyobb fiúk ültek egy csomóban, ott biztosan hamar elfogy.
– Tehát, amikor az Áramszünet véget ért, sokan közülünk megrémültek attól a kilátástól, hogy bármikor újra megtörténhet, vagy jöhet valami ennél is rosszabb. Azelőtt sem volt könnyű megélni, és még azért is egymást taposták az emberek, hogy valakinek dolgozhassanak. Képzelhetitek…
Az áramszünet csak a jéghegy csúcsa volt, de elég ijesztő ahhoz, hogy felismerjük, mennyire fontos, hogy mi, tolkíniták összetartsunk. Láttuk, hogy aki egyedül marad, az meghal, vagy elveszíti a lelkét. És mi – a legtöbb városlakóval ellentétben – nem voltunk egyedül, magunkra utalva. Az Elsők kezdetben még úgy gondolták, hogy együtt lenni csak valami szép érzés, de attól az időtől fogva egyértelmű volt, hogy ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy épségben átvészeljék a Kezdet szörnyű nehézségeit.
– És ne váljanak olyanná, mint az orkok? – kérdezte egy nagyobb lány valahonnan a tűz másik oldaláról, akinek már voltak fogalmai a történelemről.
– Inkább azt mondanám: hogy ne váljunk orkokká. 

2012. augusztus 19., vasárnap

Echad

Azt hiszem amúgy, hogy egy Tábor leghasználhatóbb mércéje az, hogy mennyire, mekkora-részben tud átlógni az Időtlen Pillanatba.
Mert, mint minden igazi ünnep, ez is erre való.

És ugyanúgy üres az a tábor, ami a szervezők feláldozásával megteremti a varrás nélküli misztériumjátékot, de a végén nem tudsz felsorolni senkit személyesen, akivel valóban kialakult vagy megünneplődött volna az összetartozás tudata; mint az, amelyik hagyja a Mítoszt és a Jelentést a kedélyes sörözgetés vagy épp a Rettenetes Körülmények hátterébe mosódni.