Bájoló

(Boszorkány a Királykisasszonynak)

Hét szál vörös rózsa

hét torkodban a láng

Ébredj virágszálam látod

önnön álmát őrzi a herceg

s téged lefejezni készül

dilemma

én ugyan nem tudom
hogy legyek büszke rá,
hogy magyarnak születtem,
ha egyszer mi találtuk fel az atombombát
és a fehér kenyeret.

reggeli trollgyakás egy is egy kis expért, semmi más

Kedves Mau!

Az alábbi irományt az "Akkor most javarészt objektív leszek" c. blogposztodra szántam kommentként, de regisztráljon emiatt a G+-ra akinek két anyja van, meg talán ez így személyesebb is egy fokkal.

Tehát

Kedves Mau!

Kezdeném az obligát disclaimerrel: tisztában vagyok, hogy alapállapotban semmi közöm hozzá, hogy ki kivel jár, hogy szakít, ha szakít, hogy dolgozza fel, az esetleges gyereke(i)t hol helyezi el, etc, etc. Ráadásul az elmúlt években tulajdonképpen nem is nagyon beszéltünk, és bizonyos közös múltunk ellenére lássuk be, eltávolodtunk egymástól. Úgy all in all, tulajdonképpen semmi közünk egymás magánéletéhez (azzal együtt, hogy a most már komikusnak tűnő rövid kis románcunkat még tíz évvel ezelőtt a mai napig nem tagadom le, sőt).
Ellenben pedig és de (© Esgal): te ezt kiírtad egy nyilvánosan elérhető blogra (háthiszen én is itt vagyok), és ezzel, az internet íratlan törvényei alapján jogot szereztem arra, hogy kommenteljek rá, mi több, meglátásom szerint éppen azért írod (ezt, meg a többit), hogy az emberek igenis kommenteljenek rá. Szóval nem kevés gondolkodás után úgy döntöttem, hogy én is megteszem ezt – habár az én kommentem, ahogy látom, alapjaiban különbözni fog az eddigiektől.
Először is előrebocsátom, hogy a világon semmit nem tudok a kapcsolatotokról, sem pedig őróla, kiféle-miféle, talán egyszer, ha láttam a metrón, merthogy én is arrafelé lakom, mint ti, ugyebár. Naszóval a véleményemet kizárólag a belőled látottakra és az eseményhez kapcsolódó posztok (főleg ez) alapján írom. Nem ígérem, hogy maximálisan objektív leszek, de őszinte, az igen. Ennyire azért ismersz (ennyire mindenki ismer), tudod, hogy megy ez nálam. Sok minden változott az évek során, ez nem. Szerintem már nem is fog. Tehát:
Be kell vallanom, megleptél és nem leptél meg ezzel a lépéssel. Megleptél, mert így, most ebben a pillanatban az események ilyetén fordulatára őszintén nem számítottam. Aztán elgondolkozva tulajdonképpen nagyon nem volt meglepő. Ha megengeded: amit láttam-hallottam tőled/belőled, az alapján úgy gondoltam eddig, hogy az egész életed borzasztóan inadekvát, mármint a világhoz, amiben élünk. Sosem tagadtam, hogy intelligens ember vagy, sőt sokszor hangoztattam/om, hogy bizonyos területeken éppenséggel egy kibaszott zseni, de ettől még az a (feltételezem önmagában koherens) világ, amit elképzeltél magadnak, egyszerűen nem fedi a létező világot. Azt a létező világot, amit azért hívnak így, mert ténylegesen létezik, akármennyire is próbál az ember magának alternatív univerzumokat gyártani az életről, meg az élet úgynevezett szabályairól, eddigi életem alapján azt vettem észre, hogy minél jobban deviál az ember szubjektív valósága ettől az „objektívtől”, annál nagyobb pofont fog kapni egyszer az élettől. Előbb vagy utóbb, de az általam ismert emberek közül, aki „megérdemelte”, az mind megkapta ezt a pofont. Ha nem tanult belőle, többet is, vagy nagyobbat.
Nos, úgy tűnik, hogy te is megkaptad most ezt a pofont, és hadd szögezzem le itt, rögtön az elején: mi sem áll tőlem távolabb, mint hogy a nyomorodon kárörvendjek. Ez kétségtelenül az életed egyik igen kemény, talán az eddigi legkeményebb szakasza, és a legkevésbé sem irigyellek, sem azért, ami ideáig vezetett, sem a helyzetért, amiben most vagy. Ugyanakkor talán ez egy jó, sőt egyedi lehetőség arra, hogy elgondolkozz egy csomó olyan dolgon, amin úgy általában, normál körülmények között nem szoktak, és ennek hatására tisztábban lásd a világot, amilyen. Őszintén kívánom neked, hogy egy jobb, érettebb emberként gyere ki ebből a szituációból.
Ellenben pedig és de – idézve ismét Esgalt – számos problémát látok itt, ami talán nem egészen nyilvánvaló számodra, ellenben remekül visszaadják a témában eddig írt blogposztjaid:
1.) Hadd szögezzem le rögtön az elején: ez a poszt a legkevésbé sem objektív, remélem te is csak iróniának szántad. Ez egy kínos magyarázkodás, némi önfényezéssel kombinálva, amire lehet, hogy a lelkednek most szüksége van, de legalább te, aki olyan nagyra tartod az intelligenciádat, ne gondold azt, hogy ez a poszt a legkisebb mértékben is objektív volna. Így, többé-kevésbé külső szemlélő számára ez egy masszív (noha szofisztikált) kifogáshalmaz. Miszerint adott két (egyébként zseniális) ember, akik hű meg ha, de hát a körülmények. Azok a mocskos körülmények. A világ. A sors. A traumák. A kultúra. A Duna vízállása Paksnál. Meg volt írva a csillagokban. Nem lehetett másként. Elcsúsztunk. Nem sikerült. Satöbbi-satöbbi-satöbbi.
Ez, kérlek, (rossz) duma, és kisszerű mosakodás.
Hogy a klasszikust idézzem: ezt te basztad el, Klára! Igen, te is. Meg ő is, de az most esetünkben nem annyira érdekes. Tehát ti. Nem a körülmények, nem más. Ti. Te, meg ő. Nem tudom, milyen mértékben, de te is. Itt, ott, amott. Ahogy egy bizonyos vallás fogalmaz: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Egy kapcsolat alapvetően az embereken múlik, akik benne élnek, nem máson, szóval ne akarj külső hatásokkal takarózni.
2.) Csodálkozol és bosszankodsz az embereken, hogy megszólnak. Ne csodálkozz. Te építetted fel magadról azt a képet, hogy magad vagy a megtestesült ősanya, akinek a gyerek természetes és az ő egészsége mindek felett, és mindig és csak azt, ami neki igazán jó és természetes és tökömtudja. Nem az emberek tehetnek arról, hogy ezek után kialakul bennük egy kép, hogy te törődsz vele. Majd egyszercsak kiderül (eléggé drasztikusan), hogy annyira mégse. Az ő hibájuk volna, hogy ezt (vérmérsékelttől függően) adott esetben úgy élik meg, hogy képmutató vagy, netán látványosan szembeköpöd az eddig fennen hangoztatott és (valljuk be őszintén) pajzson körülhordozott elveidet? Szerintem kurvára nem. A helyedben ezen is őszntén elgondolkoznék.
3.) Az meg, hogy ezt az egészet képtelenek vagytok egymás között, privátban elrendezni, és kvázi a blogjaitokban üzengettek egymásnak és szemlátomást vadásztok az együttérző kommentekre, az már a szánalmast súrolja. (Szerény véleményem szerint alulról.) Ha olyan fene büszkék vagytok az intelligenciátokra, akkor tessék ezt a sajnálatos affért a négy fal között megejteni, intelligens ember nem áll ki a főtérre szakítani (összejönni se, egyébként). Természetesen megértem, hogy ez most egy nagyon érzékeny időszak, több szempontból is, de ez így nem méltó felnőtt, érett, felelősségteljes emberhez, különösen olyanhoz nem, aki magát akármilyen szinten is „zseniálisnak” gondolja. Ha ilyenként akarsz tekinteni magadra, akkor kérlek, olvasd el újra ezeket a bejegyzéseket és újfent komolyan gondolkozz el, hogy akkor mi is az igazság.

És még egy disclaimer a végére: ez a kis wall-of-text nem született sem kárörvendésből, sem pedig öncélú gyalázkodásból, hanem egy helyzetre adott rossz válaszra való (meglehet, frazeológiájában meglehetősen nyers) figyelemfelhívásként. Ha intelligens ember vagy – és a fentiek ellenére én maximálisan úgy gondolom, hogy az vagy – akkor ez a kis iromány eléri a szándékolt célját nálad, és segít jobban tisztába jönni azzal, hogy ki vagy, mi vagy, honnan és meddig tartasz. Mert végső soron az emberek úgyis csak ezt akarják megtudni maguktól.

Jobbulást kívánva, baráti üdvözlettel,

Felagund
U.i.: Ennél részletesebb véleményem is van, ha netán kíváncsi vagy rá, tudod, hol találsz…

Kedves Felagund!

Először is elnézést a (szerintem is) kissé etikátlan engedély nélküli közléséért a fészbuk-üzenetednek, de mivel utaltál rá, hogy eredetileg kommentben szeretted volna ezeket elmondani ees egyéb irányú tevékenységed alapján tudom, hogy nem félsz megírni a véleményedet, akármekkora vaskalapos, szociálérzéketlen trollnak is tűnhetsz vele egyesek szemében, akkor most meglépem helyetted ezt a hatalmas ugrást és válaszolok. Azért itt, mert valószínűleg érdekes és szép lesz (legalábbis te is tisztán fogalmazol meg én is arra törekszem).
Egy kicsit tisztább lett volna, ha eleve méltóztatol vállalni a szavaidat, ha már egy nyilvánosság előtt zajló folyamra reagálsz, de jó lesz így is. 

Nem fogok mindenre válszolni, mert munkában vagyok és véges az ebédszünetem, meg nem is akarok kilométereken keresztül tépni a számat.

Először is az objektivitásról: az objektivitás, módszertanilag mindenképp (hogy mi számít objektív megfigyelésnek), közmegegyezés tárgya. A közmegegyezés egyrészt maga sem egységes ebben a kérdésben, másrészt kontextustól és az adott pillanatban elérhető vizsgálati módszerektől, lehetőségektől függően változik. Nem olyan kurva egyszerű sem definiálni, megvalósítani meg pláne nem, hacsak nem maga az öregisten vagy (nem hinném).

Abban a szövegben egész egyszerűen annyit akartam kihozni a szóból, hogy összegző, konklúziókereső módon, nem a saját érzelmeimet vagy az egyéni lehetőséget vizsgálva akarok közelíteni ehhez az egészhez. Magyarul nem az érdekelt, hogy ki mi baszott el, hanem hogy miért basztuk el annak ellenére, hogy egyénileg többre vagyunk képesek ennél, és hogy miért pont így. Mi a tanulság, hogy úgy mondjam.

1. Ez, kérlek, (rossz) duma, és kisszerű mosakodás.
Hogy a klasszikust idézzem: ezt te basztad el, Klára! 

Ha ezzel arra a fészbuk-panelbölcsességre akarsz utalni, hogy kizárólag rajtad múlik a boldogság (meg a siker meg a Nagy Ő meg a satöbbi), akkor most nekem kell feltennem a kérdést, hogy azért remélem ezt te iróniának szántad. vagy ha nem, akkor: melyik bolygóról jöttél?
Tényleg nem látod, hogy micsoda hatalma van az élethelyzetnek, a társadalmi körülményeknek, az anyagiaknak, a lehetőségeknek arra, hogy az ember hogyan és mennyire jól tud élni?
Akkor légyszíves magyarázd meg a borsodi cigánygyereknek, akinek még egy kurva általános sincs a falujában, és az egyetlen perspektíva az a számára, hogy esetleg majd valamikor nyílik egy autógyár a szomszéd faluban, ahol napi tizenkét órát robotolhat. Hogy ezt bizony ő baszta el. Ugyan miért ilyan alkoholista szaralak, ha boldog is lehetne.

A bejegyzés-párbeszédből elég jól látható, hogy legnagyobbrészt mindketten azt vagdossuk egymás fejéhez, hogy mi mindent tettünk meg, próbáltunk egymásért. És nem volt jó, nem lett jobb tőle, nem tudott jó lenni, mert az alapok nem voltak meg vagy összetörtek. 

2. Csodálkozol és bosszankodsz az embereken, hogy megszólnak. Ne csodálkozz. Te építetted fel magadról azt a képet, hogy magad vagy a megtestesült ősanya, akinek a gyerek természetes és az ő egészsége mindek felett, és mindig és csak azt, ami neki igazán jó és természetes és tökömtudja.

Nem csodálkozom és bosszankodom az embereken, hogy megszólnak. Röhögök rajtak vagy kifigurázom őket (legtöbbször nem személyükben, hanem jellemző mentalitásukban egyébként), néhány megmondóemberkedő korlátolt szenecsétlent geci módon elküldök a faszba (és jól esik). Persze, azt megszólják, ha valaki azt keresi, ahogy valóban jól érzi magát és ha teszi, azt meg főleg, különösen ha a Fennálló Rendre különösen veszélyes életterüeteken teszi ezt, és még vállalja is. Például ha mindenki, akinek szar a házassága, ráborítaná a bilit a férjére és nekiállna boldog lenni úgy, ahogy neki tetszik (igen, a gyerekeivel is), akkor nem lenne, aki kinyalná a seggüket azután, hogy ők évekig a tévé előtt vakaróztak és szartak az egészre. Te, aki különösebb érzelmi befektetés nélkül sorra fogyasztod a friss, idealista tolkínita pipiket, bizonyára különösen félsz ettől a távlattól (amúgy fogalmam sincs milyen vagy valójában, de ez jól hangzik, szóval beleírom).

Soha egy büdös szóval nem mondtam, hogy jó anyának tartom magam (sőt az ökölbe szorított kezemen meg tudom számolni, hányszor használtam magamra az anya kifejezést Nnel kapcsolatban úgy egyáltalán – igen ez megközelítőleg nullát jelent). Természetesen, mivel nem volt pofám kibaszni Nnel, megpróbáltam a legjobb tudásom alapján bánni vele. Ebben benne volt az is, hogy mivel fogalmam se volt, hogy mennyire kerül hátrányos helyzetbe attól, hogy nem tudok szívből jól bánni vele (ez amúgy javult lassan), ezért persze igyekeztem minden egyéb nemoptimális körülményt gyökerestül kitépkedni, még akkor is, ha utólag visszanézve elhanyagolható tényező volt. Erről is írtam , nincs kedvem ragozni.

Az egy másik kérdés, hogy aránylag sok információt sikerült összevadásznom meg legszűrnöm gyerekekből, és ezen sokat vitázom, mert szerintem kurvafontos téma, és rengeteg a tévhit meg féligazság. Nem tudom, hogy az emberek tényleg nem képesek elválasztani az ember elveit meg meglátásait attól, amit ebből a saját helyzetében meg tud valósítani. Egyébként sose volt titok, hogy nem egyszerű a viszonyunk, jó pár embernek beszéltem is róla, a többiek meg gondolom a saját belemagyarázásaik meg prekoncepcióik alapján gondoltak rólam valamit aztán ennyi, nem érdekelte őket a miért. Ez nem zavar, lehet nyugodtan ilyennek meg olyannak tartani meg a hátam mögött kavarni a szart, néha egy kicsit rossz hogy fogalmam sincs hogy kinek mi a hasfájása és miért ilyen hűdeérdekes az, hogy mit csinálok meg mit nem. Ha már itt tartunk, Nre egy kurva szavuk se lehet, rendkívül jó arc, egészséges, értelmes, remek ízlése van és még másokra is képes tekintettel lenni. Rendben van eléggé, sőt még jelenség is. 

3. Az meg, hogy ezt az egészet képtelenek vagytok egymás között, privátban elrendezni, és kvázi a blogjaitokban üzengettek egymásnak és szemlátomást vadásztok az együttérző kommentekre, az már a szánalmast súrolja.

Nem látom, hogy hol vadászok én az együttérző kommentekre. Mint valahol meg is jegyeztem kommentben, én nem állok senki oldalán, és nem várom, hogy bárki is az én oldalamon álljon.
Az, hogy L mit csinál, az egy másik tészta.

De.

Az ilyesmit pont nem lehet egyedül a négy fal között elintézni. Nem véletlenül töténik az igazságszolgáltatás folyamata sem kvázi-nyilvánosan: a nyilvánosság védelem attól, hogy az erősebb fél ne halgassa meg a gyengébbet, vagy ne végződjön dühös hallgatásban az egész, hanem valóban történjen párbeszéd. Nekünk nem volt olyan személy, aki tudott vagy akart volna mediálni, és akit mindkettem el tudtunk volna fogadni annak. Nem volt, mint mondjuk Meta és Minc körül, egy közösség, aki visszahozott volna minket abba az állapotba, ahol már meg tudjuk beszélni egymás között. Talán volt más lehetőség, talán nem. Szerintem jó, hogy végül így alakult, mert jó, ha látni lehetl ilyet is, nem baj, ha van kegyetlen őszinteség is, nem csak a kerülgetés meg a kínos korrektnektűnni-akarás.
És ha már itt tartunk, nem én kezdtem. L kezdett nyilvánosan lejárani a blogján, ha rajtam múlik, hallgattam volna örökké. Mert ki vagyok én, hogy másokra zúdítsam a szomorúságomat? Talán kiposztoltam egyszer is a kurva fészbukra, hogy mennyire szar, hogy R nincs, L nincs, és N se volt soha igazán? Nem posztoltam, nem beszéltem. Néhány nagyon visszafogott és szomorú versszerűség, meg kósza pletykák szárnyraeresztése, ennyi volt.

És egyébként fájt az agyonhallgatás, tőletek is fájt, az összes ki nem mondott neheztelés és ítélet.
Mert bazmeg még veletek sem lehet megbeszélni. Hogy azért természetesen mégiscsak rózsaszín minden az emtétében is, ott a sok gyönyörű ember, és mindig kiderül, hogy nem elég tapasztalt még a közösség, hogy tudja kezelni az életet. De legalább tanul. Ezért hiszek benne még mindig.

Deviszont!

Kedves Felagund, sajnos vissza kell utasítsam a nagyszerű ajánlatot, mert köszönöm, de nincs szükségem arra, hogy Legnagyobb Tudású Emberszakértő Felagund úr megmondja nekem a frankót (kéretlenül persze). Azt köszönöm, nagyon jól tudom, hogy ki vagyok, mit érek, mik a jó és a rossz döntéseim, hol vannak a hibáim. De ha nem is tudnám, van elég értelmes, nagyszerű (zseniális is) ember, aki tisztán és prekoncepciók nélkül hajlandó látni engem, és akiktől meg tudom kérdezni (vagy mondják maguktól, érzékenyen és találóan), ha szükségem van rá.
Sajnos te nem ütöd meg a mércét, nekem te nem vagy mérce. Nekem te itten ne osszad az észt; várva, hogy hálás is legyek érte. Menj, tanulj az emberről, tündér-Felagund; megyek én is tanulni tovább; de hogy legyen majd ki tőled tanult; figyelj előbb és fogd be a szád.

szakmai önéletrajz

irodába tipegtem, csinos csinovnyik lettem, hopp, egy meneddzsert összeszedtem.

bázingá!

egyébként, most elárulom, nincs is semmi bajunk; s valójában mindhárman fiktív személyek vagyunk; igaz valónkban úgy kábé harmincöt évesek; és tizenöt éve élünk példás családi életet;  egy mesés kis villában valahol lenn újbudán; szuper teflonfazékban fő fogyasztós vacsorám; van persze három jó sportoló gyerekünk; kivan az audinkon cserélve mind a négy kerekünk; és az onlájn márketing a szakterületünk.
és az egész blogviharzást azért csináltuk; hogy jó zsíros látogatószámot összegeneráljunk; a további bejegyzésekben jönnek majd termékreferenciák; dől hozzánk a lóvé meg az iparimennyiségü lájk; begyűjtjük a plusszokat és ímélcímeket; babakörömollóval vágjuk ki a kecskerímeket.

levéldarab

(helyzetjelentés)

„egyébként Bvel a blogvihar után beszéltünk. nyugodtan hazamehetnék vagy ilyesmi, csak éppen nincs kedvem, jobb most nekem ilyen kíbernomádként. ha be tudnám valahova rakni a könyveimet ahol jó kézben vannak de szabadon hozzáférhetek, akkor egészen mindenhol otthon lehetnék.
Kicsilány lelépett a B-féle nagyszüleihez Hatvanba (a lelépést kb. szó szerint értve, szóval B a kocsiból már ki lett tessékelve, hogy menjen már, ő most nagyapáékozik:D), szóval miatta se kell sietnem.
(…)

szóval én közös tragédiának tarom ezt az egészet, és a rendszer áldozatainak magunkat. és ebben benne van az is, hogy senki a környezetünkből nem mert vagy tudott odajönni hogy hé hahó, hallom, hogy nem vagytok jól együtt, hátha tudok nektek segíteni valahogy?
ettől függetlenül nem akarok többé vele lenni, legalábbis Úgynevezett Párkapcsolatban nem, és egy darabig máshogy sem. Úgynevezett Párkapcsolatot (ami lényegében zöldrefestett házasság) egyáltalán nem akarok. szerintem a jelen társadalmi helyzetben csak nagyon-nagyon szerencsés esetben tud nem csak élhető, de kiteljesítő valóság lenni, meg asszem a klasszika-monogámia sem az én szakterületem, hogy úgy mondjam.”

(évekig próbáltam úgy élni, ahogy KELL és nem működik. az életem egy tüntetés, rendőr, halálbüntetés.)

akkor most objektív leszek (javarészt)

Adott két zseniális ember. Téged talán nem kell bemutatni, de azt hiszem, bárki, aki látott már valódi alakomban – bárcsak te is találkoztál volna vele –, megmondhatja, hogy én is eléggé az vagyok. Definíció: tanulékonyság, rugalmasság, a dolgok villámgyors átlátása és magas szintű megvalósítása. Tisztalátás, a megfogalmazás találósága, elkötelezettség a világ sokfélesége, a Gyönyörű Univerzum iránt. Az örök emberi.
Ott van ez mindenkiben, de mennyire kevesen vannak azok, akiben kinő a Szellem, megmarad, nem sorvasztja el rendszer, hatalom, elvárás és szenvedés. Csodálatos ember vagy és én is az vagyok.

De.

A helyzet, a Nagy Büdös Helyzet olyan, hogy nem kedvez a szabadságnak és az emberi lényegnek. Vannak változások, jó irányba haladás, de az emberiség minden erőfeszítése is kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a rendszer tehetetlenségét, az évezredes rendszerét, amit mi civilizációnak hívunk, és alapvető működési elve az, hogy vannak erősek és vannak gyengék, és az erős elnyomja a gyengébbet, mert megteheti és úgy gondolja, hogy ez a helyes hozzáállást.
Pszichológiailag ez a viselkedésminta súlyos fiatalkori trauma-sorozat eredménye, és gyanús nekem, hogy az emberiséget is valami óriási, feldolgozhatatlan kollektív trauma billentette ki a lelki egyensúlyából és lökte bele ebbe az ördögi körbe. Sok kultúra őriz emléket kataszrófákról, bűnbeesésről és hasonlókról.
Ha körülnézünk a természetben, látjuk, hogy ez a fajta viselkedésminta csak egy kis szelete a dolgok működésének, és az egymástól függő, sokféle erők egymást gazdagító közössége sokkal jellemzőbb minta, és ez minden élet alapja. Ha az első baktériumok nem lettek volna képesek együttműködni, akkor az élet a kezdetekkor felfalta volna önmagát, és mi meg aztán főleg nem lennénk.

Az emberi kapcsolatokban is jól kirajzolódik a minta. A rendszer az erő-viszonyoknak kedvez, és ezért mindig a nem erőre alapuló vagy az erő mércéjével mérve gyengébb létformák – nők, gyerekek, békés társadalmak, természeti rendszerek stb. húzzák a rövidebbet. Az élethelyzetek, hiedelmek és konvenciók is a szervezőelvet követik, tehát a hierarchikus, a „felső” csoportok rövid távú érdekei köré szerveződnek, és a hatalom megtartását szolgálják.

A lényeg az, hogy ebben a közegben csak hihetetlenül szerencsés esetben, mindkét (minden) fél részéről óriási erőfeszítést és tudatosságot megvalósító, és megfelelő energiatartalékokkal rendelkező emberi pár vagy közösség tud olyan szabad, egyenlő és testvéri viszonyrendszert létrehozni és fenntartani, amelyből mindkét fél (csoport) profitál, ami szimbiózis és nem parazita-viszony.
Pedig nem véletlenül vágyunk erre. Az ember az ilyesféle win-win kapcsolatokra van kitalálva. A zsigereinkből, az elfojtott álmainkból, a függőségeinkből tudjuk, hogy ez az, amire végeredményben mindenkinek alapigénye: a szeretet, az elfogadás, a szabadság. A testünk és a tudat-alattink emlékszik, és ha nem kapjuk meg ezt, akkor előbb-utóbb megőrülünk vagy elsorvadunk.

Mi olyan helyzetből indultunk, hogy egyre jobban elcsúsztunk egy függőség-kiszolgáltatottság alapú viszonyrendszer felé (ugye a civilizáció alapmintázata), és mindketten borzasztóan szenvedtünk a következményeitől, és közben, hogy legalább ne legyen annyira rossz, falat húztunk magunk közé. A Kicsilánynak legalább volt egy macskaajtó, de sokszor a gyerekek is sakkfiguraként vannak rángatva az ilyesféle folyamatban.
Túl vastag lett a fal, haragból, büszkeségből és időhordalékból összetákolt, szörnyű, berlini. Kicsit néha bontunk rajta, és valahol ott a másik oldalon van még valaki, aki fontos, és jó lenne, de nagyon belőlünk van. Most, mintha valahonnan szereztünk volna egy munkagépet, vagy éppen közben felrobbant az egyik oldalon az atomerőmű, és a fele összedőlt, de nagyon fáj a létezés. Alig élünk. Nem tudjuk egymást meggyógyítani, legfeljebb magunkat úgy-ahogy. Lassan, nagyonnagyon lassan.

Menjünk, váljunk szét, keressük meg az élet vizét. Aki megtalálja, visítson!

ez persze mindig előkerül

http://yitsushi.folyam.info/2013/05/re-kettos-merce.html

nem a császármetszés a probléma, hanem hogy nem volt beleszólásom abba, hogy mit tehetnek meg velem és mit nem (plusz nem tudom, magát boncolták-e már elbaszott érzéstelenítéssel tízperceken keresztül, nem egy nagy élmény).
ez az erőszak szótári definíciója körülbelül.
tanítani lehetne.
egyébként elég komoly irodalma van, hogy a körülmények összejátszása milyen mechanizmusokon kerestül segíti elő vagy akadályozza meg az anyai szeretet kialakulását. csak éppen ez kismadzsarisztánban még mindig olyan tabu, amiről nem lehet beszélni. hogy nem, gecire nem rózsaszín az a baba és meg majd akkor jönnek a hormonok (egyébként de igen, Rnél például jöttek. csak azok a bizonyos környezeti tényezők!).
Nt kizárólag azért nem hagytam ott a kórházban (csináljanak vele amit akarnak), mert tudtam, hogy ezt nem érdemli meg senki élő (és persze tudtam, hogy nem tehet semmiről, akármennyire is jogosak és valódiak az érzéseim). valójában rengeteg erőfeszítésembe került, hogy egyáltalán legyen valamiféle viszonyunk, és tudjunk jóféle idővel együtt lenni, sokat. köszönöm amúgy minden tolkínitának, piaci kofának és pincérlńyhak, aki mellém állt és segített ebben.

és maga nem állt mellém, sem akkor, sem utána, csak nagyon-nagyon ritkán, amikor éppen úgy tartotta kedve vagy érdeke. sajnálom, de én ezt éreztem akkor, és azóta is folyamatosan. ne csodálkozzon, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy legalább ne az legyen, hogy mindenki mosolyog, én meg beledöglök. nem, nem. harapok, morgok, hátha észreveszi magát. de nem jött össze, ez van.

én ugyanígy kiirtottam magamból az életet maga miatt, a jelenlétében egy kibaszott zeneszámot nem mertem meghallgatni amit szeretek, mert az összesről kijelentette hogy magát az zavarja. például. és hasonlók. a Kicsilány (és R) volt egyedül annyira fontos, hogy kiálljak magával szemben is, másokkal szemben is, és igenis azt tegyem, amiről tudom, hogy helyes és fontos. Azért voltam főleg az elején kizárólagos és kompromisszumképtelen, mert nem bíztam magában, nem tudtam, hogy jók lesznek-e a dolgok, ha egy picit is kieresztem őket a kezemből. és nem volt más, csak az, hogy tudom, hogy hogyan KELL csinálni ahhoz, hogy ne legyen szar az egész. mert nekem volt gyerekkorom. csodálatos. pont annyi, hogy az utána következő húszéves iszonyatot túléljem és még maradjon belőlem valami élet.

nem tudom azt észrevette amúgy – elnézést, tényleg nehezen olvasható ezzel a betűmérettel, minjárt át is állítom nagyobbra –, de én mondtam, hogy nem tartom magát szar alaknak, sőt, kifejezetten nagyszerű embernek látom, ezért próbáltam, ennyi ideig, és Kicsilánnyal is meg minden, hanem olyan helyzetbe kerültünk, hogy óhatatlanul is abba az irányba hat a gravitáció, hogy bántson. tudja van az a kísérlet a rabokkal meg börtönőrökkel, amikor az önkétes alanyok egyik csoportja hatalmat kap a másik felett, és egy idő után a börtönőrök óhatatlanul elkezdik kínozni a „rabokat”.
valami ilyesmibe csúsztunk bele, és változatlan feltételekkel nem lehet ebből kimászni, főleg úgy, hogy maga kiválóan igazolja a saját viselkedését, nem képes őszinte, nem lekezelő, nem belemagyarázó megbánásra, és amíg ezt nem teszi meg, addig nem fogok megbocsátani és nem fogok felejteni.

kettős mérce

avagy:

Igen, ez most életrajzi. Bovaryné meg, ugye mint tudjuk, én vagyok.

http://yitsushi.folyam.info/2013/05/feleloseg-vs-ego-segitseg.html

á, szóval innen jön a hitelrombolás. akkor beszéljünk. kitálalsz, kitálalok.

az van, hogy eleve elbaszott alapokról indult a kapcsolatunk, és ezen már nem lehet segíteni. én belefáradtam az egymáshibáztatásba, a kommunikációképtelenségbe, az érzelmi zsarolásba, abba hogy akármit mondok vagy gondolok az szar (emberből vagyok és géniuszból, kell nekem is az elismerés, és az érdelmes véleménycsere lehetősége, amit érdekes módon téged leszámítva a legtöbb barátom képes produkálni, sőt mások előtt te is), és maga az egyetlen objektív nézőpont az univerzumban. nyilvánvalóan, hogyne, hiszen maga könnyű ember és megnyerő, természetesen mindenkin segít, a legjobb bántalmazó az, akiről mindenki azt gondolja hogy ő aztán soha. nem tudom, hogy hol a faszban volt ez a nagy tenniakarás az elmúlt három évben, hányszor kértem, hogy segítsen, csak legyen ott és fogadjon el és hadd lehessek az, aki valaha voltam és aki lehetne belőlem.

egyáltalán nincs nagy egóm, sőt az elmúlt hét évben elég komoly önbizalomhiány sújtott (kicsit jobb már, de még tart), fogalmam sincs, hogy ezt honnan veszi (talán magából indul ki, nem tudom). soha nem mondtam, hogy én jól csinálom a dolgokat, vagy nincsenek hibáim, vagy a gyakorlatom maximálisan megfelel az elveimnek. se a Kicsilány kapcsán, se máshogy. az, hogy szó nélkül elmegyek, az egész egyszerűen annyit jelent, hogy nincsenek eszközeim magával szemben és feladtam, nem érdekel mit gondol, hogy próbál-e megérteni vagy beleélni magát a helyzetembe.

rendkívül undorító egyébként, ahogy kiteregeti az életünket gyakorlatilag az egész Googleplusz szeme láttára, tetszeleg a Jóapa szerepében, és egyébként kizárólag a játszótérig hajlandó elvinni a gyereket, amúgymeg természetesen magának KELL a szabadidő, én meg ha végre egyszer maximálisan tudok azzal foglalkozni, ami inspirál, és amit jól csinálok (nem mellesleg azért nem járok haza mert a) az a vége hogy veszekszünk vagy maga zúdiítja rám hogy én mekkora szar alak vagyok, b) azért hogy legyen pénzünk, amit úgyis nyolcvan százalékban a maga fasságaira fogunk költeni. az én kibaszott prémiumomból akart céget alapítani, hogy otthon baszhassa a rezet. az én komplett fizetésemre adósította el magát fél évre úgy, hogy kemény három szóban így _megemlítette_, hogy ez magának milyen kurva szükséges, amikor a kibaszott gázszámla nem volt befizetve, és közelgett a tél).
vegye úgy, hogy ezzel végeztünk, maga álszent rohadék, vigye a gyerekét, remélem legalább őt nem fogja bántani, ha megteheti, én megtettem ami tőlem telt (nem a maga napi két órájától olyan jóarc és vidám, hanem az én kínkeserves huszonkettőmtől, a baltával kifaragott szeretet-árnyéktól, amiben MAGA egy kibaszott szalmaszállal nem segített nekem.)

vegyük úgy, hogy akkor az utóbbi fél évben maga is kapott némi kósolót a szarból, amit az elmúlt három évben egyedül nyeltem, az utóbbi két hétben az egyedüllétből is (mondjuk persze magának ott van a bébiszitter akire bármikor rábízhatja a kicsilányt, aki már hároméves és nem kell félóránként pisilni vinni meg tejet fejni neki, de nembaaaj maga nagyon jó apa (pont mint Anglachel) mert, ahogy mondani szokás, fürdetésre hazaér.)

sajnálom, hogy találkoztunk, hogy így találkoztunk és így válunk el. az a helyzet, hogy visszaélt a helyzettel, hogy ott voltam egyedül, mennem is alig volt hova, célok, álmok remények nélkül, és maga olyan embernek tűnt, akivel megpihenhetek és újra felépíthetem magamat. ez nagyrészt megvalósult, és ebben van része magának is, de sajnos volt egy olyan pillanat, amióta már nem tudok megbízni magában, és azóta nagyon-nagyon romboló ez az egész, és igen, ennek következtében én is egyre agresszívebb és gonoszabb leszek. nem akarok az lenni. boldog akarok lenni újra és szabad, mászkálni és nevetni a Kicsilánnyal (igen, néha másokon), talán egyszer magával is (maga valóban nem szar alak, a jelenség, amire rámentünk, rendszerszintű), a barátaimmal, akik szeretnek vagy tisztelnek vagy csak nem félnek tőlem. beszélni akarok, írni, rohanni, táncolni, ugrálni, mert kell, és nem akarom nagyon jól tudni, miről maradok le (igen, Évus blogja csodálatos hely, és életmentő).

kívánom neked, hogy találj valakit akit hajlandó és képes vagy méltó módon szeretni,
legyél boldog. szerettelek.

ad notam belgae

nem szülök gyereket az a baj
szülök nektek gyereket nesztek az a baj
fiatal vagyok az a baj
túlkoros vagyok az a baj
szenvedek közben az a baj
észre se veszitek leszarom az a baj
megkínoznak mit nyavalygok az a baj
hálapénzt fizetek mutiyzok az a baj
otthon szülök mint az állat az a baj
van rajta sapka az a baj
nincs rajta sapka az a baj
szép ruhába jár mindennap az a baj
ha fel se vesz semmit akkor az a baj
kimegyek a kocsmába az a baj
rágyújtok a pipámra az a baj
kimegyek a teszkóba az a baj
nem megyek el sehova az a baj
otthon ülök lóg a lábam az a baj
dolgozom és lóg a belem az a baj
sportszeletért vinyog a boltban az a baj
nem eszik szart és nem idegbeteg az a baj
fél mindentől és antiszoc az a baj
körbespanol és jajdeönálló az a baj
elalszik a hátamon az a baj
egész éjjel üvölt a kiságyban az a baj
nem adom bölcsibe kell a közösség az a baj
hetekig túlóra hazasejövök az a baj
hát az apja meg hol marad az a baj
mindig neki passzolom le az a baj
jól megvagyunk ilyen nincs is az a baj
összevissza csaljuk egymást az a baj
vasárnapi apuka lesz az a baj
otthagyom őket a picsába milyenanyaez az a baj
a rohadt életbe akkor is boldog vagyok az a baj?
(a kurva mindenségeteket emberek mégis 
miafaszbajotokvan nézzetek már magatokra ti hol vagytok bazmeg ennél jobbak álszent macskajancsik vagytok legalább a szemembe mondanátok a...)