http://yitsushi.folyam.info/2013/05/re-kettos-merce.html
nem a császármetszés a probléma, hanem hogy nem volt beleszólásom abba, hogy mit tehetnek meg velem és mit nem (plusz nem tudom, magát boncolták-e már elbaszott érzéstelenítéssel tízperceken keresztül, nem egy nagy élmény).
ez az erőszak szótári definíciója körülbelül.
tanítani lehetne.
egyébként elég komoly irodalma van, hogy a körülmények összejátszása milyen mechanizmusokon kerestül segíti elő vagy akadályozza meg az anyai szeretet kialakulását. csak éppen ez kismadzsarisztánban még mindig olyan tabu, amiről nem lehet beszélni. hogy nem, gecire nem rózsaszín az a baba és meg majd akkor jönnek a hormonok (egyébként de igen, Rnél például jöttek. csak azok a bizonyos környezeti tényezők!).
Nt kizárólag azért nem hagytam ott a kórházban (csináljanak vele amit akarnak), mert tudtam, hogy ezt nem érdemli meg senki élő (és persze tudtam, hogy nem tehet semmiről, akármennyire is jogosak és valódiak az érzéseim). valójában rengeteg erőfeszítésembe került, hogy egyáltalán legyen valamiféle viszonyunk, és tudjunk jóféle idővel együtt lenni, sokat. köszönöm amúgy minden tolkínitának, piaci kofának és pincérlńyhak, aki mellém állt és segített ebben.
és maga nem állt mellém, sem akkor, sem utána, csak nagyon-nagyon ritkán, amikor éppen úgy tartotta kedve vagy érdeke. sajnálom, de én ezt éreztem akkor, és azóta is folyamatosan. ne csodálkozzon, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy legalább ne az legyen, hogy mindenki mosolyog, én meg beledöglök. nem, nem. harapok, morgok, hátha észreveszi magát. de nem jött össze, ez van.
én ugyanígy kiirtottam magamból az életet maga miatt, a jelenlétében egy kibaszott zeneszámot nem mertem meghallgatni amit szeretek, mert az összesről kijelentette hogy magát az zavarja. például. és hasonlók. a Kicsilány (és R) volt egyedül annyira fontos, hogy kiálljak magával szemben is, másokkal szemben is, és igenis azt tegyem, amiről tudom, hogy helyes és fontos. Azért voltam főleg az elején kizárólagos és kompromisszumképtelen, mert nem bíztam magában, nem tudtam, hogy jók lesznek-e a dolgok, ha egy picit is kieresztem őket a kezemből. és nem volt más, csak az, hogy tudom, hogy hogyan KELL csinálni ahhoz, hogy ne legyen szar az egész. mert nekem volt gyerekkorom. csodálatos. pont annyi, hogy az utána következő húszéves iszonyatot túléljem és még maradjon belőlem valami élet.
nem tudom azt észrevette amúgy – elnézést, tényleg nehezen olvasható ezzel a betűmérettel, minjárt át is állítom nagyobbra –, de én mondtam, hogy nem tartom magát szar alaknak, sőt, kifejezetten nagyszerű embernek látom, ezért próbáltam, ennyi ideig, és Kicsilánnyal is meg minden, hanem olyan helyzetbe kerültünk, hogy óhatatlanul is abba az irányba hat a gravitáció, hogy bántson. tudja van az a kísérlet a rabokkal meg börtönőrökkel, amikor az önkétes alanyok egyik csoportja hatalmat kap a másik felett, és egy idő után a börtönőrök óhatatlanul elkezdik kínozni a „rabokat”.
valami ilyesmibe csúsztunk bele, és változatlan feltételekkel nem lehet ebből kimászni, főleg úgy, hogy maga kiválóan igazolja a saját viselkedését, nem képes őszinte, nem lekezelő, nem belemagyarázó megbánásra, és amíg ezt nem teszi meg, addig nem fogok megbocsátani és nem fogok felejteni.
