Közlemény


A blog elköltözött ide:

http://vilaganyam.hu


Minden korábbi bejegyzés és komment megtalálható ott is.


2012. augusztus 25., szombat

Stílgyak (darabka)


Ha már szóba került, mesélek nektek valamit erről is – a férfi elhalgatott, leszedte a szalonnáját a nyársról és jóízűen rágcsálni kezdte. – Nos, az első Nagy Áramszünet öt napig tartott. A valódi okát nem ismerjük, elveszett a féligazságok és magyarázkodások tengerében, amivel a kormány megpróbálta betömni az emberek száját. A lényeg annyi, hogy öt teljes napra az egész Város sötétségbe borult. Gondolom, el sem tudjátok képzelni, hogy ez akkoriban mit jelentett. A legtöbb embernek nem volt saját élelme és dolgai, mindent, amit csak használtak és ettek, boltokban kellett megvenni, ezért két-három nap után még a legbékésebbek is arra kényszerültek, hogy fosztogatással szerezzenek valami ennivalót maguknak – már amit az élelmesebbje nem vitt el már az első napokban. Az egész élet felborult, óriási kavarodás alakult ki, és ezen nem sokat segítettek a kormány nevetséges intézkedései sem, beleértve és a katonák és városőrök erőszakos fellépését is a város lakóival szemben.
Az egyik fiatalabb fiú közbevágott – nem lehetett több hétévesnél, éppen abban a korban, amikor az ember gondolkodás nélkül félbeszakít egy mestert, ha valami olyasmiről kérdezhet, ami igazán nagyon érdekli.
– Tényleg képesek voltak az őrök nekimenni a barátaiknak, akikért az őrséget vállalták?
– Igen, és a Királyságban ma is sokszor megteszik. Ezt ne úgy képzeld el, mint a mi harcosainkat, akik szeretik azokat, akiket védeniük kell. Mivel a városban nagyon-nagyon sokan éltek és az emberek nemigen ismerték egymást, ezért ezek a városőrök csak saját magukhoz és a kormányhoz voltak hűségesek.
De maradjunk a lényegnél, ne téríts el attól, amit mondani akartam.
Szóval hosszú hetekbe telt, amíg a város kiheverte ezt a néhány napot, és évekbe telt volna, amíg el is felejti. De nem felejthette el, mert később egyre több minden történt, ami újra és újra emlékeztette arra, hogy az Áramszünet minek az előjele is volt valójában: annak a viharos, sok néven ismert korszaknak, ami meghatározta az évezred elejét, és amit mi Hosszú Kezdet néven ismerünk.
– Ezek szerint vannak más nevek is a Kezdetre. Mondd el őket! – ez egy lány volt, idősebb, különös érdeklődéssel az innars, a nevek és a fogalmak művészete iránt.
– Nem kell bonyolult és titokzatos nevekre gondolni. Mindenki hívja valahogy, mert mindenkire nagy hatással volt. A Királyságban hivatalosan Válságnak hívják, és szeretik azt mondogatni, hogy átvészelték vagy megoldották, de az egyszerű alattvalók csak úgy beszélnek róla, mint a világ végéről.  A kinajok azt mondják: chi lun yang, ami az jelenti, hogy a Kerék fordulata és azt is mondják rá, hogy chie tuo, az Elszakadás. Tessék, itt van ez a néhány, a többit majd egyszer elmondom, ha éppen nincs jobb dolgom.
– Na és az orkok? Ők mit mondanak? – megint a kisfiú volt az, de  mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna, egy nagyobb fiú már le is torkollta: – Ugyan már,  az orkokkal nem szoktunk beszélgetni, csak háborúzni. De ha nagyon érdekel, menj el hozzájuk és tedd fel nekik a buta kérdéseidet, hátha azt hiszik, közéjük tartozol – persze mindenki gurult a röhögéstől, aki hallotta, de ez hamar elült, és valahonnan újabb kérdés érkezett, ezúttal lányhangon:
– Te is ott voltál, mester?
A férfi elmosolyodott.
– Nem, annyira nem vagyok öreg, bármennyire is gyerekek vagytok hozzá, hogy ezt észrevegyétek rajtam. Ez még az első ankalimon idejében történt, és akkor én még bőven meg sem születtem. De ismertem olyanokat, akik a saját szemükkel látták mindezt és tevékenyen részt is vettek a dolgokban. A vénasszonyok között talán ti is találtok még olyat, aki a Kezdet kezdete előtt született.
Közben lassan befejezte a szalonnáját és rátért a köretre: sült hagyma és paradicsom, a felfeleúton szedett szurokfűvel és a szalonna zsírjával. Nem volt nagyevő, még bőven maradt a tányérban, amikor jóllakott. A maradékot elindította arrafelé, ahol a nagyobb fiúk ültek egy csomóban, ott biztosan hamar elfogy.
– Tehát, amikor az Áramszünet véget ért, sokan közülünk megrémültek attól a kilátástól, hogy bármikor újra megtörténhet, vagy jöhet valami ennél is rosszabb. Azelőtt sem volt könnyű megélni, és még azért is egymást taposták az emberek, hogy valakinek dolgozhassanak. Képzelhetitek…
Az áramszünet csak a jéghegy csúcsa volt, de elég ijesztő ahhoz, hogy felismerjük, mennyire fontos, hogy mi, tolkíniták összetartsunk. Láttuk, hogy aki egyedül marad, az meghal, vagy elveszíti a lelkét. És mi – a legtöbb városlakóval ellentétben – nem voltunk egyedül, magunkra utalva. Az Elsők kezdetben még úgy gondolták, hogy együtt lenni csak valami szép érzés, de attól az időtől fogva egyértelmű volt, hogy ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy épségben átvészeljék a Kezdet szörnyű nehézségeit.
– És ne váljanak olyanná, mint az orkok? – kérdezte egy nagyobb lány valahonnan a tűz másik oldaláról, akinek már voltak fogalmai a történelemről.
– Inkább azt mondanám: hogy ne váljunk orkokká.