Réges régen, egy messzi-messzi birodalomban, volt egyszer egy árva parasztlegény. Égbenjárónak hívták már az apját is, ő mégis a száraz földet túrta naphosszat, s csak sóhajtozott keservében.
– Ne sóhajtozz – vigasztalta ángya és bácsikája –, egyszer elmehetsz majd apád nyomán, s bejárhatod a levegőeget. Hanem a föld szegény volt, és Lukács – mert így hívták a legényt – el nem tudott szabadulni, csak dolgozott nap nap után.
Lakott a közeli hegyekben egy jó varázsló, olyan vén, hogy az orra a térdét verte. Történt egyszer, hogy izenetet kapott messzi földről, fekete országból: a Setét Nagyúr foglyul ejtette a világszép Lilla hercegnőt. Hogyan is szabadíthanám ki, tanakodott magában: vén is vagyok, meg messze is vagyok, el nem jutok oda egymagam.
De mit ád a szerencse: éppen arra vadászott Lukács, s meglátta a vén varázslót. Köszönt is neki illendően:
– Adjon Isten jó estét, öregapám!
Fogadja a varázsló:
– Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, mondok ezért neked valamit. Hallod-e, te legény, van-e kedved világot látni, messzi földre szállni, világszép királylányt magad megmenteni?
– Más se jár a fejemben, öregapám, de szegény a föld, ott nem hagyhatom – felelte erre Lukács.
– Arra gondod ne legyen – így a varázsló. – Látod-e: míg te vadászni voltál, a házadat feldúlta a Setét Nagyúr serege, a családoddal csúnyán bántak, te oda vissza már nem mehetsz. De ha velem jössz, még megbánhatja a Nagyúr, hogy ideküldte a seregét: mert éppen ő az, aki Lilla hercegnőt fogságban tartja.
Megmérgelődött Lukács erősen.
– Ne várjunk hát, öregapám, ha messze is van a fekete ország, a világ végiről is megfordulok, csak oda elérjek.
– Nem addig a – így a varázsló –, talán bizony a két kezeddel akarsz megverekedni a Nagyúrral? Ehol apád kardja: neked hagyta nálam, s lásd, fénylik, mint a csillag.
– Hát te ismerted apámat, öreg?
– Ismertem bizony: nagy vitéz volt, de a Setét Nagyúr erőt vett rajta is.
Mert, hogy szavamat ne feledjem, régi ellensége volt a vénség a Nagyúrnak.
Így előkészülve nekiindultak a határnak. Élt a szomszéd városban egy híres betyár: Magányos Jánosnak hívták, s csakugyan nem volt a világon egyebe, mint egy Csabika nevű vukikutyája s egy ezer éves sólyma. De a kutya erős volt és hűséges, a sólyom gyorsabb, mint a szálló gondolat, a betyár pedig sosem talált még ellenségre, aki gyorsabban lőtt volna nála. Hozzá tért be a két vándor.
– Ide figyelj, te betyár – mondta neki az öreg. – Nekünk el kell jutnunk fekete országba, gyorsabban, mint a szálló gondolat: ha elviszel a sólymod hátán, meg is jutalmazunk, és jót is teszel vele.
– Elviszlek – felelte a betyár –, de nem a jóért: erősen kell az arany, de még erősebben kívánom a fekete seregek vesztét, mert sehogy sem hagynak békét a szegény betyárnak.
– De elég gyors-e az a madár?
– Egyet se félj, öregapám: a messzi Kesszel földjére sem ért még oda ennél a madárnál sebesebben senki.
– No csak azért – így a varázsló –, mert ha a sereg egyszer meglát, el nem ereszti a nyomunkat.
Föl se szállhattak még a sólyom hátára, hát csakugyan nyomukban termett a fekete sereg. Egyet lőtt a betyár, s hárman dőltek el tőle; egyet ugrott a vukikutya, s heten dőltek el tőle. Felkaptak hát mind a sólyomra és repülni kezdtek föl a levegőbe.
– No most, madaram, mint a szél vagy a gondolat, csak bennünk hiba ne essék – kiáltotta János betyár, s a sólyom hasítani kezdte az eget, hogy a csillagokat is csíknak látták. Nem is ért utánuk a sereg, pedig törte magát kegyetlenül.
Hét nap s hét éjjel meg sem állottak, Lukács, a vén varázsló, János betyár, a vukikutya s a sebes sólyom. A hetedik éjszakán megláttak egy fekete követ az égben.
– A hold ez talán? – kérdezte Lukács –, Elsötétült vajon ebben a fekete országban?
– Nem hold ez – így a varázsló –, ez a Nagyúr palotája.
Addig nézték-nézték a fekete palotát, míg az megbabonázta őket, s csak repültek be egyenest a széles kapuján. Alig hogy felocsúdhattak s elbújhattak, máris ellepte az udvart a palota őrsége. No, most mitévők legyünk? – tanakodtak magukban.
– Én megkeresem a hercegnőt, ha addig élek is! – mondta Lukács. – János betyár és a vukikutya pedig velem jönnek.
– Nono – felelte a varázsló –, ha ti mentek, én meg próbát teszek a Nagyúrral. És mert talán nem is látjuk egymást többet ebben a világban: ihol egy hajszálam, ha valaha segítségedre lehetek, csak dörzsöld meg és hallani fogsz.
Úgy is lett: elkaptak hamar két katonát, beöltöztek a gúnyájukba, aztán Lukács és János betyár nekieredtek a palota folyosóinak. A tömlöc előtt az őrök az útjukat állták.
– Mi járatban erre? – kérdezték, keresztbe téve alabárdjukat.
– Ezt a kutyát hoztuk, la! – mutatta János betyár.
Elámultak az őrök, mert vukikutyát sose láttak még életükben. Megvakarták a fejüket, szétválasztották az alabárdokat, Lukács és János betyár pedig hamarost megtalálták a királylányt a legmélyebb cellában.
– Kedves szabadítóim, míg élek, ezt meghálálom – köszönte az nekik szépen. – Elviszlek titeket a királyságomba.De elébb ki kell osonnunk, hát kövessetek!
Kacskaringós folyosókon, rejtekutakon vezette őket a királylány, míg el nem értek a sólyommadárhoz: egymagában várta őket, mert a vénember nem bírt el a Nagyúrral. Felkaptak rá ismét, s repültek, sebesebben, mint a szálló gondolat, hogy csak bámulhatták őket a palota őrei. El is értek a királylány országába, az pedig otthonába fogadta őket kegyes szóval:
– Látom, hogy Lukács vitéz legény, János pedig bátor betyár, hát itt lakhattok egész életetekben, békességben, boldogságban, csak egy kérésem teljesítsétek még: rontsátok le a fekete palotát, hogy a Nagyúr más országokat fel ne dúlhasson. Mellétek adom az én katonáimat.
– De hogyan ronthatnánk le az erős falakat, hogyan győzhetnénk le a fekete sereget? – kérdezte Lukács.
– Egyet se féljetek. Nálam a palota rajza: s ehol egy hasadék, amit ha megtaláltok, összedől tőle a fal, por se marad utána.
– Én a szolgálatot elvégeztem, a jutalmat is megkaptam: menjen csatába, akinek hét anyja van – mondta Magányos János, és sólymostul-kutyástul faképnél hagyta őket. Égbenjáró Lukács pedig élére állt a seregnek és megindult a fekete palota felé.
Szörnyű nagy kedvvel várta őket a Setét Nagyúr és annak minden hada. Hiába viaskodtak egész nap, feljött már a vacsoracsillag is, egyik sem tudta legyőzni a másikat, sem a hasadékot meg nem bírták lelni. Akkor Lukácsnak eszébe jutott a varázsló: megdörzsölte a hajszálat, s máris hallotta magában az öregember hangját, útba is igazította az, csakhogy a hasadéknál útját állta, bizony, igazat mondok nektek: nem más, mint a Nagyúr.
– Most megvagy! – dörgött a Setét Nagyúr, ám abban a minutumban megjelent fölötte a sólyom és rajta Magányos János (mert nem bírta elhagyni a világszép lányt mégsem), egyet lőtt csak a betyár, s a Nagyúr le is zuhant a fal töviből, színét se látták többet. Lukács a hasadék által lerontotta a palota falát, majd a palotát magát: s csakugyan por sem maradt utána.
Nagy ünnepséggel várta őket a királylány és egész országa. Volt dínomdánom, muzsikaszó, még Csabika is díszes gúnyában mulatott. A hősök pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak: végezetül az is kiderült, hogy Égbenjáró Lukács a királylány édes bátyja, aminek, ki is gondolhatta volna, Magányos János örvendezett a legjobban.
Így volt, s jó volt: aki nem hiszi, a messzi-messzi országban járjon csak utána.
