Mese Szürke Gandalfról és a Feketemágusról

Sokan mondják, hogy ez a világ már nem a régi, és minden új korral egyre csak hanyatlik. Hiszen valaha a világ az eldáké volt, de hol vannak most az eldák? Köztünk él még maradékuk, de semmi újhoz hozzá nem fognak: örök emlékezésbe zárva önmaguk árnyai lettek!És valaha a világ a törpöké volt, de hol vannak most a törpök? Áll még királyságuk a Hegy alatt, de kincses nagy barlangjukat feldúlták az orkok, kisemmizetten vándorolva önmaguk árnyai lettek!

És valaha a világ a nyugati embereké volt, de hol vannak most a Nagyok? Engedtek a gonosz csábításának, és azóta öregség, betegség, korai halál az osztályrészük. Őseik tudását megtagadva önmaguk árnyai lettek!
Őseink nagysága megfakult, ez már a föld harmadik kora. De noha ők már nincsenek köztünk, mi még itt vagyunk, és itt is maradunk, történjen bármi. Ezért most a régi dicsőség siratása helyett elmondom inkább Szürke Gandalf és a varázsló történetét, hogy a bölcs mágus miként űzte el a homályt az erdőből, hogy a szabad népek újra békében élhessenek.

Abban az időben, a mi korunk kezdetén, az Erdőt Nagy Zölderdőnek hívták, és olyan gazdag, gyönyörű vidék volt, hogy széles e világon nem akadt párja. Tenger sok vad és madár lakta, éneküktől zengett az erdő, mindenütt óriás tölgyfák és sudár bükkök nőttek, törzsükön pedig dúsan tenyészett a repkény. Az erdő közepén egy tisztáson trónolt Thranduil, az erdei tündék királya. Ezer évig uralkodott békességben, jó király volt, szerette a népe.

Ahogy azonban eltelt az ezer esztendő, az erdő déli részére egy gonosz varázsló költözött, a Feketemágus. Épített ott egy hatalmas tornyot, amit Dol Guldurnak neveznek. Sűrű sötétség szállt a vidékre, az erdőt gonosz szörnyetegek járták, és az állatok megfogyatkoztak, gyanakvók és vadak lettek. Akkoriban kezdték az erdőt Bakacsinerdőnek meg Setéterdőnek hívni, mondván hogy fekete árnyék borult rá.

Csak hogy lássátok, milyen gaz dolgokat művelt ez a Feketemágus: például itt Vadonföldén, az erdő szélén az északlakók népe élt és Vidugavia király uralkodott fölöttük. Messze földön híresek voltak vitézségükről, még Rómendacil, a gondori király is elismerte hatalmukat és a szövetségüket kereste, éspedig ez igen nagy szó volt, hiszen tudvalevő, hogy a gondori király még a napnyugati királyoktól származik és igen-igen nagy úr, a birodalma határai a tengertől egészen az Árnyék-hegyekig nyúlnak. Annyira jó barátságban volt a két király, hogy még a gyermekeiket is összeházasították. Ebből aztán később csuda nagy galiba támadt, amit Rokonviszály néven szokás emlegetni, de ez egy másik történet.

Szóval az északi embereké volt egész Vadonfölde, egészen addig, amíg a Feketemágus rájuk nem uszította a barbár keletlakókat, akik aztán rájuk támadtak és szétszórták őket a szélrózsa minden irányába. A nép egyik fele elvándorolt a pusztába, belőlük lettek a fűtenger lovászai, akik éothéodnak nevezik magukat, a másik fele meg visszahúzódott a Magányos Hegyhez, és tőlük származnak a suhatagiak. Volt olyan is, aki a beorn-fiak közé menekült. Hálistennek azért Vadonfölde nem lett a keletlakóké, mert az itteniek sok-sok vér árán végül elkergették őket, de a királyság, az már menthetetlen volt.
Szóval északon ugyan Thranduil népe úgy-ahogy féken tartotta a gonoszt, de tündék, törpök, emberek, mindenki rettegett Dol Guldur urától. Szegény királynak igencsak főtt a feje, hiszen szinte már a palotájából se merte kitenni a lábát, – amit egyébként a homály miatt épített egy barlang mélyére, és nem azért, mert annyira rajongott a vakondéletért.

Egy napon Thranduil király különös álmot látott: a tengernél sétált egyedül, a tenger háborgott, fodrozódott, majd elcsendesült és a messzeségből különös fény sugárzott. Az ezüstszínű ködből három ember alakja tűnt elő, egy barna, egy szürke és egy fehér ruhás öregemberé. A hullámok között lebegve a part felé siklottak, majd szétváltak és elindultak a szárazföld belseje felé. A király elcsodálkozott a különös álmon, de mivelhogy nem történt semmi változás, hamarosan el is feledkezett az egészről.

Néhány héttel később azonban, amint barlangmélyi városát mustrálta, a kapuk felől veszekedés, kardcsörgés zajai ütötték meg a fülét. Ahogy odasietett, látta, hogy az őrök egy különös idegent vallatnak. Amióta ugyanis a homály megfertőzte az erdőt, a király kénytelen volt elrendelni a város szigorú őrizetét, és így sem múlt el nap anélkül, hogy ne fogták volna el a Feketemágus valamelyik ügynökét. ­

‒ Mi ez a lárma itt? ‒ kérdezte a király. Az őrök így feleltek: ‒ Uram, ez az idegen be akart jutni a kapun, és azt hajtogatja, hogy vezessük hozzád, mert beszéde van veled.

A király jól megnézte magának a vándort. Meg kell hagyni, nem volt valami bizalomgerjesztő. A ruhája szürke volt és szakadt, mintha hónapok óta bolyongana az erdőben, az arca beesett és vénséges-vén. De a szeme élénken csillogott és nem látszott benne gonoszság. 

‒ Én vagyok a király. Mondd, mit akarsz?
‒ Hallottam hírét ‒ mondta az öreg ‒ hogy egy gonosz varázsló zaklatja országodat. Azért jöttem, hogy segítsek neked és legyőzzem a gaz feketemágust.
A király erre harsányan elnevette magát.
‒ Te jöttél segíteni? Hiszen olyan öreg vagy, hogy járni is alig bírsz. Hogyan győzhetnéd le az ellenséget, aki ellen hiába küldtem a legvitézebb katonákat, a legbátrabb ifjakat? Aki egész birodalmakat züllesztett szét a mesterkedéseivel? Azt hiszed, majd megfenyegeted a botoddal és jó útra tér?
‒ Ne ítélj meg a külsőm alapján, királyom. Tudod jól, hogy nem minden az, aminek látszik. Én Szürke Gandalf vagyok, és azért küldtek erre a földre, hogy segítsek mindazoknak, akik a gonosz ellen küzdenek.
Ekkor fény csillant a szemében és a királynak eszébe jutott az álma. Talán valóban segíthet rajta ez a különös öregember!
‒ Hát ha ez a szíved vágya, legyen, én ugyan nem tartóztatlak. Talán még a végén sikerrel jársz valahogy. 

Gandalf három napig vendégeskedett a királynál, majd felkerekedett és dél felé indult. Thranduil harminc fegyveres vitézt rendelt mellé kísérőül. Mentek, mendegéltek, aztán amikor Thranduil országának határához értek, Gandalf szélnek eresztette kísérőit, és onnan egyedül indult tovább befelé az erdőbe. Ahogy távolodott a tündék országától, úgy lett körülötte egyre sötétebb és ijesztőbb az erdő, az árnyékok mintha megsűrűsödtek volna, a hangok mintha megélesedtek volna. Csak Gandalf botja végén világított valami fény.

Egyszer csak látja ám Gandalf, hogy az ösvényen keresztbe egy hatalmas pókháló feszül, és egy sápadtfehér kis éjjeli lepke vergődik benne. Szegényke olyan nagyon belegabalyodott már a ragacsos szálak közé, hogy semmi reménye nem maradt kiszabadulni, így tehetetlenül lógott a hálóban, alig-alig csapott egyet a szárnyával. És már jött is feléje a háló gazdája, egy naaagy ronda fekete pók, akkora mint a tenyerem.
Gandalf tudta a tündéktől, hogy a Feketemágus megjelenése óta sok furcsa, ismeretlen faj tűnt fel az Erdőben. A tündék azt rebesgették, hogy ő telepítette be őket Délről, hogy kiirtsa a védtelen, itteni lényeket. Ilyenek voltak a feketefenyők, a tüskés, méztelen virágú görcsakácok és az óriáspókok is. 

Szóval Gandalf látván a lepke szorult helyzetét igen-igen megsajnálta őt, szétszaggatta az óriáspók hálóját és kiszabadította a lepkét. A pók riadtan elmenekült.
‒ Köszönöm, hogy megmentettél, Gandalf ‒ suttogta a lepke. ‒ Tudom mi járatban vagy errefelé, és biztosíthatlak, mindannyian reméljük itt az Erdőben, hogy sikerrel jársz. Adok neked egy szem hímport a szárnyamról: ha bajba kerülnél, csak fújj rá, és ott leszek! Úgy is lett, Gandalf elcsomagolta a porszemet a zsebkendőjébe, aztán elbúcsúztak egymástól és a dolgukra indultak.

Igen ám, csakhogy az óriáspók a Feketemágus híve volt, és amikor Gandalf elől elfutott, meg sem állt egészen Dol Guldurig, annak is a legbelső trónterméig. Így a Feketemágus jó előre tudomást szerzett Gandalf jöveteléről, és varázshatalmával égig érő kőfalat idézett a birodalma köré. Ment-mendegélt Gandalf, három nap és három éjszaka csak kutyagolt, mígnem egyszer csak szembetalálkozott a fallal. Bár nem volt olyan törékeny öregember, mint aminek látszott, a falon ő sem tudott átjutni. Gondolkodott, mitévő legyen, aztán eszébe jutott a lepke, így hát elővette a porszemet és ráfújt. Kis idő múlva halk suhogással megjelent a pillangó és leszállt Gandalf vállára.

‒ Segíts nekem te lepke, ha tudsz! ‒ mondta Gandalf. ‒ Sehogy se tudok átjutni ezen a  falon.
‒ Egyet se félj, Gandalf! Már úton a segítség ‒ mondta a lepke, aztán eltűnt.
Kis idő elteltével azonban újra megjelent, és a nyomában megelevenedett a föld: mindenütt erdei hangyák nyüzsögtek és szép komótosan meneteltek a fal felé. Egy éjszaka nem telt belé, és a hangyák olyan alagutat ástak, hogy Gandalfnak még a fejét sem kellett lehajtania, olyan kényelmesen elfért benne.

A Feketemágus, mikor meglátta, hogy Gandalf átkelt a falon, majd megpukkadt dühében. Hamar új varázslatba fogott, és egy hatalmas mocsarat idézett Gandalf útjába, benne annyi tenger sok szúnyoggal, hogy egy olifántból is percek alatt minden vért kiszívnának.

De Gandalf nem sokat teketóriázott, mihelyst a mocsár széléhez ért, már hívta is megint a lepkét. A lepke pedig hozott magával annyi szitakötőt, hogy egy éjszaka nem telt belé, mind felzabálták a szúnyogokat, és másnap reggel Gandalf békében mehetett tovább. ‒ Ennek a fele sem tréfa ‒ gondolta magában a Feketemágus, és kiküldte az összes szolgáját a várból, hogy fogják el Gandalfot. Mentek, vonultak az orkok, trollok, válogatott keletlakók, és egy szempillatás alatt közre is fogták Gandalfot, és úgy megkötözték, hogy meg se tudott moccanni.

Ekkor Gandalf elkiáltotta magát és hangja betöltötte az erdőt, visszahangzott a hegyekről. Csend volt, lég se rezdült, aztán egyszer csak halk zúgás támadt és egyre erősödött, a Feketemágus szolgái félve tekintgettek az égre. És fekete felleg támadt az erdő felől, millió-millió cserebogár zúgott, zengett, és élükön Gandalf megpillatotta a lepkét. A cserebogarak, mint a vágtázó lovasroham, nekirepültek a Mágus seregének, kopogott a sok bogár-és orkpáncél. A Mágus szolgái meg nem tudtak mit csinálni, hiába vagdalkoztak, ütötték a levegőt, végül is feladták és elmenekültek.

Gandalf akkor szépen megköszönte a lepke segítségét és továbbindult. Hamarosan meg is érkezett a Feketemágus vára elé és párbajra hívta őt. Ekkor azonban a Feketemágus látta, hogy minden tudása és követője kudarcot vallott, és ettől úgy inába szállt a bátorsága, hogy egy titkos ajtón keresztül kisomfordált a várból, és elmenekült.

Gandalf három napig várt, hátha a Mágus valami cselvetésen töri a fejét, azért nem válaszol neki, aztán bement a kapun, de csak az üres termeket és udvarokat találta. A Feketemágus eltűnt, azóta se hallottunk felőle. Parancsok híján az orkok és gonosz emberek szétszéledtek az erdőben, és a tündék szépen lassan levadászták őket. Thranduil hatalmas vigassággal ünnepelte a Feketemágus vesztét, Gandalf pedig felkerekedett, és ment tovább a maga útján, ki tudja most épp merre jár. Nos, valahogy így történt, aki nem hiszi, az kérdezze meg Gandalfot, ha találkozik vele.