Az utolsó hegyre felkapaszkodva megpihentek és hagyták, hogy a szívükön végigkússzon a visszatérés öröme. Saidab végignézett a Völgyön: a fák közt elszórtan kunyók dombjai nőttek ki, némelyikről egy-egy üvegtábla csillogása árulkodott vagy száradó ruhák foltja, füst; de ebből a távolságból a legtöbb beleveszett a sűrűbe, ahogy az rendjén is volt.
Meg kell találni az erdő dallamát – ez a mondás jutott eszébe. Még attól vén istartól hallotta kislánykorában. Ha most látná, amit ő, bizonyára elégedett volna a munkájával. Ennek a helynek a zenéje élő volt és gyönyörűszép.
Amiből élünk és amihez hozzáteremthetünk.
Felemelte a fejét és elmosolyodott: fölötte egy vékony ágú, borzas ringlófa állt, épp olyan, mint a többi, amivel az ember néha találkozik egy-egy tisztáson, de ő tudta, hogy ezt a fát valaki ültette ide, aki pontosan tudta, hogy itt a napon jól fogja érezni magát és a többinél hamarabb gyümölcsöt fog hozni: és az utazó, még mielőtt a faluba érne, legelhet egyet róla, hogy felfrissüljön. Talán még azt is kigondolta, hogy pont az Ünnep idején érjen, amikor sok a vendég, a messziről jövő, ki tudja. Az eikuru titokzatos művészet volt, kevesen tudták megmondani – még azok közül is, akik a mesterei voltak –, hogy hol végződik az egyszerű tudomány, és hol kezdődik a sejtelmek és ráérzések taníthatatlan misztériuma.
A többiek hátrább ültek le az útnál. Körbeadták a maradék vizeket meg ennivalót, ne kelljen cipelni tovább, ha már ennyire közel járnak. Pesweg megitatta a szamarakat, aztán kijött hozzá és hozott neki is egy üveggel.
– Ha belepisálnék, se lenne sokkal melegebb – jegyezte meg fintorogva.
Saidab megvonta a vállát és belekortyolt – Ha nem tetszik, add oda a fáknak. Nekik most talán nagyobb szükségük van rá. Lent úgyis jó idő lesz, meg kivedelheted az összes pincét is, ha mered.
Tessék – a maradékot kiöntötte a ringló gyökeréhez, aztán leszedett néhány szemet. Kicsit még savanykás volt, az érettség előtti utolsó pillanatban. Felmászott, hogy elérje az édesebbeket a napos oldalon. A fiú követte, teletömte a száját és a zsebeit, aztán kiült az egyik ág szélére.
– Eddig nincs semmi különleges ebben a helyben – majszolta. – Bozót, susnya, dagonyák: amióta veletek vagyok, hetekig mást se látok. Bár ez a szilva most egész tűrhető.
Láthatóan tele volt kíváncsisággal és hiedelmekkel, de persze méltóságán alulinak tartotta volna ezt kimondani. Két éve volt már a társulattal, de ez lesz az első alkalom, hogy a Völgyben jár, ami a királyságbeliek számára különleges esemény volt, hiszen nem volt könnyű kijátszani az őröket és a határt, és vissza is jutni anélkül, hogy felfedeznék a kilétüket. Saidab maga is folyamatos alakoskodásra kényszerült, amikor a Királyságban járt, bár ő szerette ezt a fajta veszélyt – pontosabban ez volt a lételeme, épp úgy, ahogy mindenkinek a társulatban.
Nem titkolta különösebben, hogy mulattatják a fiú megjegyzései. Ez volt az ő sajátos játékuk, egymás ugratása és bökdösése, és valójában arra szolgált, hogy a fiú természetes szóforgató tehetségét kifinomult eszközzé csiszolja.
– Nos, ha kifanyalogtad magad, menj vissza és vigyél a többieknek is. Én még maradok, addig készítsétek elő a bevonulásunkat. Azt akarom, hogy emlékezzenek ránk.
